Budapest, 2009. (32. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Appel-ház
Hogy kerül ide egy rokka? Egy szecskavágó? Mária-képek, zongoraláb meg kilenc kávéfôzô? Ja, nem kilenc, tizenvalahány... Valamint rádiók és viharlámpák, lakatgyûjtemény, kôfejtô szerszámok. Láncok. Mindez csak a jéghegy..., vagyis a... – hogyismondjam: ház, de inkább a telek csúcsa; odalent, a szint alatt ugyanis bar langlakás húzódik. Nem is oly rég még idôs néni lakott benne. Az ô idejében nem volt levezetve a víz (legalábbis csöveken át nem), viszont mûködött a felszíni külsô tûzhely. Ugyan már, a finnyáskodás! Még albérlôket is tartott, igaz, az ô ágyuk alatt gyakorta megállt az esôvíz. A mélyben sziklák, rejtelmes üregek, félreesô fülkék, félhomály és örökös a tizenhat Celsius. Igen, téli mínuszban is annyi az annyi. Az kell a boroknak. Helyesebben manapság a boroknak, régente a lakóknak. Bizonyára az tetszett meg Appel Péter nek, amikor öt évvel ezelôtt megvette a telekkel együtt. „Akarsz egy jó autót?” – kérdezte az öccse, amikor közös kocsmájukat felszámolva kiadták egymás jussát. „Már elköltöttem a pénzt. Vettem egy barlangot” – közöl te a báty, s az öcs úgy érezte, jól döntött, amikor szétváltak útjaik. Azzal megkezdôdtek a munkálatok, fönt és lent. „El sem tudja képzelni a fel színi ember, milyen érzés bebújni a szikla alá, kotorászni, vájkálni, vödörben hordani a porladékot, és nem tudni, omlik-e vagy vár még kicsit a feje fölött az anyag? Itt aludni, eleinte enyhe görccsel a gyomorban, hogy lesz-e reggel másnap.” És nem omlott, sôt tágult, különben is mindent meg lehet szokni, idôvel látogatók jöttek, rokonok, tanítványok, barátok, késôbb ismeretlenek, mert szerették, hogy mindig nyitva a kapu. Egyszer tisztába öltözött bácsika érkezett vidékrôl, korán a temetésre, s múlatván az idôt, betért egy pohárkára, majd fizetni akart, de nem tudott, mert a kocsmáros-korszaknak már vége volt akkor, a szívességé pedig régóta tartott. Na ugye, mégiscsak elôjön a bortéma, de akkor mivégre ezek a csillogó szemek, amikor a házépítés kerül szóba? Falat húz a borász? Végül is... Elôször is a barlangja fölé cseréptetôt, mert elég volt eddig kísérteni a jó Istent, és az ázásokból is elege lett, szépen araszolgatott a téglafallal fölfelé, meg sem állt a födémig. Egyszer fent, egyszer lent épített, cipelt, kevert, a hely szelleme emlékeztette a régiekre: irigyelte a hajdani lakókat, akik nem vették az építôanyagot, sokkal inkább adták. Kikanyarítottak egy darabot a szobafalból, és máris mindenki jól járt, csak úgy dagadtak a négyzetméterek, meg a zsebek. A kônek már akkor is jó ára volt, és semmit sem kellett tenni érte, csak fejteni a sajátot. Ellentétben a százhúsz évvel ezelôtti szôlôsökkel, melyek a Philoxera-vészt követôen Budafok lankáin végzetes pusztulásnak indultak, és a helyieknek foglalkozást kellett váltaniuk. Pedig akkoriban még nem is voltak divatosak az összeesküvés-elméletek. Vagy igen? Ki emlékszik már... Mindenesetre ez a mostani háztetô meglett hamar, végre be lehetett hordani az akár Philoxera-kori tárgyakat, helyesebben a gyerekkortól felhalmozott gyûjteményt; tán csak ekevas nincs itt, de az nem biztos. Borásznak is lehet hobbija; ifjú vidéki koleszosként járhatja a piacokat, felhalmozhatja szerzeményeit a szülôi házban (és mindenütt), majd kocsmáros és egyben középiskolai tanár korában igazán megengedheti a vendégeknek, hogy ré giséggel fizessenek nála – nem belváro si értelemben –, amit azonnal kiállított a fogadóhelyiségben. Tonettszék, empire meg rusztikus, lóca és sámli, a betérô kedvére válogathatott, mire ereszkedik szívesebben, a falon százévesnél régebbi fényképek, melyekrôl régvolt famíliák tagjai néztek bizakodva a jövôbe, azonkívül madárház a kocsmaudvaron, amitôl pillantás alatt családias hangulat kerekedett. „Rövidesen az asszonyok is elkísérték az urukat a kocsmába, mert a gyerek, akit ürügyül hordott magával az apa – hogy megmutassa neki a háziállatkertet –, annyit mesélt már, milyen remek hely.” De volt ott egyéb látnivaló, abban Appel-ház szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Az aktív kiskerti borász a kora ôszi napokat szôlôjében tölti. Pirospozsgás arcát a tôkék iránti aggódás metszi, és egészséges nyárutói barnulás színezi. A szakember szakszerûen leszedi a termést, óvja, egész éves munkájának legszebb napjait éli – idén legalábbis. Kevéske októberi szabadidejében büszkén vezeti végig látogatóit tágas borospincéjében, utoljára hagyva a patinás óborok bemutatóját, kóstolóval egybekötve az erre a célra fenntartott hordóból. Hát, jó: demizsonból. Appel Péter bizonyára órákig tud beszélni a karamellizálás jó ideje betiltott bûnös fortélyairól, az optimális erjedési hômérsékletrôl, és a tárolás, palackozás körüli bonyodalmakról. Ez utóbbi valóban így van, a többi viszont maradt feltételezés, mint oly sok minden más. Mindössze a szüretidô és a jó hangulat stimmelt, azok viszont nagyon is. 18 BUDAPEST 2009 október
