Budapest, 2009. (32. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Appel-ház
a nyilvános raktárban, melynek tartalma azután szépen átvándorolt a történelmi barlang és felszíni ház alsó- felsô- és középsô szintjeire: szekérkerék, horgonyzott karbidlámpa (legkevesebb hatféle méretben), kávékiöntô, beöntô, gyertyatartó- és szódásüveghegyek, pálinkafôzô és szôlôprés, (helyesebben szôlôprések), demizsongyûjtemény, lószerszám, Jancsi-kályha, vadászos kályha, szecessziós kályha (ajtó nélkül), ásó-kapa-nagyharang, mázas tányérok, köcsögök, s mindezek inkarnációi máztalanul, festve és csupaszon, térképek, fényképek, albumok és felbumok (ja, olyan nincs, és csak azért nincs itt belôle), and many many more... – mondaná ámulva a mûvelt ángolna, ha ismerné ezt a helyet. Éspedig van rá esélye, mert lezárva a múltat – s látszólag a tanári pályát –, a nyugdíjas Appel-évek tervei a következôk. Terv egy: ház felsô szintjét befejezni, és helytörténeti múzeummá alakítani – a kiállítandó tárgyfeliratok már megvannak. (Ehhez jó elôtanulmány volt, amikor az önkormányzat felkérte Appel Péter nyugállományos tanárt, volt kocsmárost, kertészt és ugyebár borászt, hogy kamatoztatván gyûjtési szenvedélyét, rendezzen be egy barlanglakást korabéli tárgyakkal. Mire ô azonnal megkezdte az összehordást sváb, cigány és magyar emlékekkel, melyeket a földalattiak használhattak annak idején, de a történészek az eljárást nem tartották elég tudományosnak, ezért ô inkább bedobta, vagyis visszaadta kulcsot). Terv kettô: a barlanghoz megfelelô lejáratot, majd lépcsôt készíteni (pillanatnyilag meredek falétrán lehet lejutni, tanácsos nyakat behúzni, fényképezôgépet kézrôl-kézre adni, pókhálót nemes penészt észrevétlenül elmorzsolni), a maradék hordalékkövet elrendezni, palackok temetôjét berendezni (a pince legmélyebb részén, aminek fenekét még maga a tulajdonos sem látta sohasem, de feltételezése szerint földalatti járattal torkollhat valamely másik alagútba), ijedôs statikust lehetôleg nem beengedni, mert haladéktalanul betonoszlopokat emeltetne, s a maga masszív dokumentumaival támasztaná alá az ôsi helyet. Terv három: mindezt megmutatni a vendégeknek, elmesélni százszor, ezerszer, hogyan is készültek a boltíves borpolcok, honnan indul a rejtett világítás, de milyen gyönyörû idelent a természetes nappali fény, sôt a naplemente a föld síkjából nézve, és miféle feliratok rejtôznek a penészes borcímkék alatt. S mindezt bemutatni az ifjúságnak, nem utolsó sorban a három lánynak, akik idôvel egyre komolyabb nagyapai reményeket keltenek. „Ezer tervem van, és ahogy telik az idô, egyre több! Ezért alszom jól.” Appel Péter nagyjából minden másnap visszatér birodalmába, ô gyalog jár ki a telekre , tíz perc az útja, van, hogy csak ledôl aludni egy jót, és álmodja tovább a folytatást. Itt nem kell elszámolni egyetlen falba vert szöggel sem, a kuszasággal, a kívülálló számára használhatatlannak minôsített rengeteg tárgy gyal, a porral, a maltermaradékkal, mert ahol munka van, ott forgács is, megvár az a takarítás; nyitásra minden rendben lesz, de addig még van tennivaló bôven. „A csinálás a lényeg, nem az élvezet!” Helye sebben az az élvezet, érkezik a tanítás, és egy üveg pincészetben vásárolt ajándékbor, mert arra aztán igazán nincs idô, hogy a langyos kora ôszi napokon kimenjen a szôlôbe, fürtönként dédelgesse a termést, felügyelje az erjesztést, palackozást, árusítást, miközben neki a legújabb budafoki tájházat kell életre keltenie. ● 19 BUDAPEST 2009 október