Budapest, 2009. (32. évfolyam)

10. szám október - Ongjerth Richárd: Tervezhető-e a város?

ni teljesítmény végterméke. Olyan soksze­replôs, soha véget nem érô folyamatról van szó, ahol a sokféle igény kielégítésé­ben sokféle közremûködô végzi a dol­gát, ezek összehangolása, a megfelelô irányba terelése tulajdonképpen a terve­zés feladata. A saját környezetünkkel, lakóhelyünk­kel – családtagjainkhoz hasonlóan – álta­lában nagyrészt érzelmi viszonyt ápolunk, akkor is, ha tisztában vagyunk racionáli­san számba vehetô adottságaival. Számon tartjuk pozitívumait, de jóval gyakrabban emlegetjük a negatívumokat, hiszen azok adnak tennivalókat. Elvárjuk a város ve­zetôitôl, hogy értékrendünknek megfelelô megoldásokkal segítsenek a gondokon, és ilyen fejlôdési irányokat vázoljanak fel programjaikban. Ez azt is jelenti, hogy a város jelenségeinek megítélése gyakran nem független politikai ízlésünktôl, gon­dolkodásunktól sem. A nagyvárosokban, ahol a bonyolult viszonyok a túlnyomó többség számá­ra nem nyilvánvalóak és áttekinthetôk, a modern idôkben a városfejlesztés alap­vetô tényezôjévé vált a kommunikáció. A közvetlen ismereteket adó információk hi­ányában felértékelôdnek a közvetett infor­mációk, amelyek valóságtartalma nehezen ellenôrizhetô. Az, hogy milyen informáci­ókat milyen körben terjesztünk, meghatá­rozó az érintettek véleményének, helyzet­képének formálódásában, és visszahat a szükségesnek tartott beavatkozások meg­határozására is, ami megfelelô szakmai és nyilvánossági kontroll hiányában könnyen vezethet elhibázott lépésekhez. A gondok gyökerei A várostervezésben fennálló gondok Bu­dapesten – és az ország más területein is – nagyrészt az ebben a komplex tevékeny­ségben részt vevô szakmák, szakemberek eszközhiányára, téves szocializációjára vezethetôk vissza. Mai gyakorlói közül már senki sem emlékezhet arra, hogyan is mûködtek elôdeik a második világhá­ború elôtt, az – akkori fogalmak szerinti – demokrácia és piacgazdaság körülményei között. Szocializációnk a központosított tervgazdálkodás évtizedeibôl származik, amikor a közhatalmi prognózisok legfonto­sabb eleme a népgazdasági tervezés nevet viselte. A különféle hosszú távú programok (mint például a két tizenöt évre terjedô lakásépítési) és a középtávúak, vagyis az úgynevezett ötéves tervek központosított, hierarchikus rendszerben, ennek megfelelô intézményhálózatban készültek. Ilyen vi­szonyok között a nagyrészt mûszaki szak­emberekbôl álló várostervezés a fizikai ter­vezésre szorítkozott, hiszen a – mai szóval élve – stratégiát a párt (az MSZMP) és az állam megfelelô szervezetei készítették el. A rendezési koncepciók feladata lényeg­ében az volt, hogy a megszületett társadal­mi, gazdasági elhatározások fizikai viszo­nyait dolgozza ki, azaz mondja meg, hol lehet felépíteni a leggazdaságosabban az új lakótelepet, vagy az új pártházat, amit aztán állami pénzbôl az állami beruházó cégek szervezésében az állami építôipari vállalatok fel is húztak. A rendszerváltozás során a „helyzetbe hozott” rendszerváltó (többnyire humán) értelmiség értelemszerûen, természetes mozdulattal hajította ki a központosított tervezést az Országos Tervhivatallal, ta­nácsi tervosztályokkal együtt. Az új politi­kai vezetôk számára sokáig nehéz volt el­magyarázni azt is, hogy mi célt szolgálnak – mondjuk – a rendezési tervek, és miért kell építési törvényt alkotni (azért, mert az egyik alapvetô emberi jog, a tulajdonhoz való jog korlátozásáról van szó). A tanácsi tervezés – beruházási vagy sokszor stra­tégiai programalkotásban is jártas – gya­korlóinak akkoriban nem volt tanácsos emlegetni korábbi hivatalukat, viszont általában könnyedén találtak új munka­helyet a privát szférában: bankokban, in­gatlancégeknél, a legfelkészültebbek a tu­dományos pályán. A várostervezés pedig – elveszítve „stratégiai tervezési” hátterét – lecsupaszodott a dolog fizikai tartalmá­ra: nagyrészt építész végzettségûek vették a kezükbe a dolgot. Bár az 1997-ben elfogadott Építési tör­vény mindjárt a 8. paragrafusában tisz­tázza, hogy a rendezési tervek készítése során figyelembe kell venni „az egészsé ­ges lakó- és munkakörülmények, a népes­ség biztonságának általános követelmé­nyeit, a népesség demográfiai fejlôdését, a népesség lakásszükségletét, a népesség fi­zikai, szellemi és lelki igényeit, különös te­kintettel a családok, a fiatalok, az idôsek, a fogyatékos személyek igényeire, az okta­tás, a kultúra, a sport, a szabadidô és az üdülés, valamint a társadalmi szervezetek, egyházak mûködési feltételeinek lehetôsége­ire”, továbbá sok más mellett „a népesség megélhetését biztosító gazdasági érdekeket, a munkahelyek megôrzésének és új mun­kahelyek teremtésének érdekeit”, a készülô tervek elenyészô hányadában találhatunk olyan munkarészeket (mondjuk, demog­ráfiai vagy gazdasági felmérések eredmé­nyét, prognózisokat), amelyek lehetôvé tennék az idézett szempontok figyelembe vételét. Ehelyett a „szakma” képviselôi (a „városrendezôk”) – akik rendszerint a 9. paragrafusnál kezdik az építési törvény olvasását, hiszen ott találhatók a terve­zési folyamatot szabályozó eljárási sza­bályok – mindenféle társadalmi és gaz­dasági jellegû tudás, információ nélkül, nagyrészt környezet-esztétikai fogalom­készlettel operálva, saját középosztálybeli – és építészeti, vagy más mûszaki jellegû – értékrendjüket érvényesítve készítik a kívülállók számára igen bonyolult, szinte érthetetlen rendezési dokumentumaikat. Gyakori kivétel, ha konkrét ingatlanfejlesz­tést kell megalapozni, mivel akkor rend-3 BUDAPEST 2009 október Kinek, miért, mennyiért?

Next

/
Thumbnails
Contents