Budapest, 2009. (32. évfolyam)
10. szám október - A címlapon: Sebestyén László: Rác fürdő
BUDAPEST 2009 október BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXII. évfolyam, 10. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó) Török András (Simplicissimus Budapestje), Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fôvárosi Közgyûlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Ami a Tabánból megmaradt: Rác fürdô (7. oldal) A hátsó borítón: Sándor Móric egy régvolt rókavadászaton (15. oldal) BUDAPEST olyan város, ahol igazából már semmin sem lepôdik meg az ember. Még azon sem, ha egy ôszi hétvégén lekvárok vetélkednek a Csikágó peremén, és csak pár méterre a lepusztult Rákóczi út dübörgésétôl szilaj almapálinkás kajszi feszül neki a diós szilvának. Nem akármilyen verseny ez: a tétje három láda besztercei szilva, aki megnyeri, már kavargathatja is a következô évi jelöltet. Most kanyaríthatnánk úgy ezt az írást, hogy ebben az irtózatos pesti zajban, amikor a fodrásztól a piaci kofáig mindenki elfolyó milliárdokról és szégyenletes visszaélésekrôl értekezik az idôjárás helyett is, lám, végre egy emberi, lázadó gesztus a beszédes nevû Barát utcában! De a helyzet ennél szerencsére komolyabb. Mert aki jól figyelt az utóbbi években, az láthatta, hogy mintha kezdenének újraszövôdni az emberek – városlakók, polgárok – közötti szálak Budapesten. Újraszövôdni, hiszen elszakadtak. Pedig nem volt olyan régen, alig néhány évtizede, hogy az embernek nem csak családja, osztály-, évfolyam- és munkatársai voltak, hanem ugyanilyen fontos kötôdésnek számított a kisvárosias utca vagy a nagyvárosias bérház, ahol felnôtt, ahol élt. A szomszédok, a gang túloldalán lakók, akárcsak a házmester és a vice, épp olyan meghatározó figurái voltak a múltnak, mint azok, akikkel vérségi kötelék fûzött össze. Aztán ez valahogy elmúlt. Az ember egyszer csak azon kapta magát, hogy már a kettôvel ezelôtti lakót sem ismerte ott lent, a második emeleti saroklakásban, hát még ezeket a mostaniakat. Lassan már föl sem tûnt, hogy senki sem köszön a másiknak a lépcsôházban, a liftben pedig inkább a plafont stíröli, csak hogy ne kelljen beszélgetni. Szerencsés esetben ezt unta meg, aki az elsô – a régi jó búcsúk hagyományát felelevenítô – utcabált, pár háztömbre szóló kavalkádot, lakótalálkozót megszervezte a városban. Talán egy hívó szó elég lehetett ahhoz, hogy kerüljön pár tepsi pogácsa, néhány üveg bor, megszólaljon a zene, és valaki elkezdjen bemutatkozni a többieknek, hogy jó napot, én vagyok a szomszéd. Ebbôl késôbb bármi kialakulhatott: helytörténeti klub, városnegyedérôl könyvet kiadó utcabeli egyesülés, érdekvédelmi egylet, esetleg kártyakör. Hogy így volt-e, ôszintén szólva nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy a Barát utcai lekvárverseny történetesen egy csúf pereskedésbôl nôtt ki. Úgy esett ugyanis, hogy a bérkaszárnyák közé ékelôdô, különleges hangulatú, itt különös ritkaságnak számító fák árnyékában rejtôzô utcácska lakói erôsen sérelmezni kezdték, amikor egynémely beruházók nekifogtak egy otromba épülettömb alapozásának, éppen az orruk elôtt. És láss csodát, az utcabeliek, akik korábban még akkor sem mormoltak el egy köszönést, ha a sarki cukrászdában vasárnapról vasárnapra egymást váltották a pult elôtt, a justizmord hatására hirtelen összeismerkedtek. S míg a per szépen haladt a maga útján, valaki kitalálta, hogy üljék meg az utca születésnapját, a kerek hetvenediket. Lett pogácsa és sütemény, szervezôdött utcabál – így teremtôdött meg a hagyomány, amelyet már harmadik éve követnek. Már csak a félbehagyott épületszörnnyel kéne kezdeni valamit. Akár innen, akár onnan indul a barátkozás, egy dolog biztos: attól a perctôl kezdve, hogy az emberek, akik elég közel laknak egymáshoz ahhoz, hogy nagyjából megegyezzenek az érdekeik, ily módon megtalálják egymást, már egészen más világ lesz Budapesten. Mert akik ismerik egymást, és beszélnek is egymással, azoknak egyrészt nem lesz szükségük kívülállókra, importált jogvédôkre, hogy képviseljék ôket; másrészt nem lehet a szempontjaikat azzal lesöpörni, hogy illetéktelentôl érkeznek. Nem állíthatjuk persze, hogy varázsütésre megváltozik minden, és mostantól fontos, hosszú távú és sorsdöntô kérdésekben nem lehet a polgárok véleményét figyelmen kívül hagyva dönteni, de hogy nehezebb lesz, az biztos. És ha csak ennyi történik – sôt ha még ennyi sem, de legalább megmarad az utcabál, a pogácsa és a lekvárkompetíció –, hát ennyivel is élhetôbb, szerethetôbb lett mindünk otthona, BUDAPEST
