Budapest, 2009. (32. évfolyam)
9. szám szeptember - Csordás Lajos: A Kinizsi-pályaudvar felfedezése
Itt már semmihez sem szabad hozzányúlni, a kövek furcsábbnál furcsább gipszképzôdményeit csak a tekintetünk érintheti. Borsóképzôdmények, korallszerû virágok, fehér kôpihék, hajszálvékony kôszálakból egybekuszálódott fészkek, pitypang finomságú kôbolyhok, szabályos kristályok és cseppkövek figyelhetôk meg a sziklákon. Egy helyen kôteve ölti ránk a nyelvét. Hamarosan áttérünk az úgynevezett Fagylaltos ágba, amely fura, fagyigombócszerû, rózsaszín cseppköveirôl kapta a nevét: itt-ott mintha elejtett volna valaki egy-egy adag puncsot. Fejünk fölött szabályos kör alakú, hévízkioldásos üregek, kürtôkezdemények mutatják, hogy a víz nem mindenütt fejezte be munkáját, néhol csak épp belevájt a mennyezetbe. Majd a Taigetosz következik, amelynek megtalálásában Misinek személyes érdemei voltak, barátjával, Borka Pali val együtt ta lálták meg. Ez tulajdonképpen egy meredek kôzuhatag. Bizony a sziklák néha még ma is megmozdulnak. Fôleg, ha piszkálják ôket. Az egyik barlangág, a Marci-kergetô egy ilyen eset emlékét ôrzi. Leereszkedvén a Taigetosz omladékfolyamán, megérkezünk a Várterembe, melynek közepén egy pódiumszerû sziklán áll a vár, ahogy borsócseppkövekbôl cseppenként felépítették az évezredek. Másfél órás utunk végén üldögélünk kicsit a vár tövében és élvezzük a csöndet és a sötétséget, csak az elromlott reflektor kapcsolólámpája pislákol. Mehetnénk tovább is, hiszen az 5486 méternyi felfedezett járatnak csupán egy kisebb részét jártuk be, de ami fontos, azt láttuk. Egyébként ezzel az 5486 méterrel a budai hegyek második leghosszabb barlangja a Józsefhegyi, a Pálvölgyi után. Légvonalban talán 350 méter sincs egyik vége a másiktól, de hát a járatok 100 méter mélyre kanyarognak. Visszafelé még egyszer újra látunk mindent, búcsúpillantást vetek a Kinizsire, aztán kúszás fölfelé. Az élmény doppingol. „Felfedeztem” a József-hegyi barlangot. Míg fölfelé mászunk, nem is veszem észre, mennyire fárasztó volt. De utána napokig érzem még az izmaimban a barlangot, a kék foltok pedig még tovább emlékeztetnek. Sok csodáját láttam Budapestnek, de ez egyike volt a legszebbeknek. Most még csak „szakértôk” számára látogatható, de amint a honlapon (http://jozsefhegyi.extra.hu) olvasom, Adamkó Péteréknek vannak terveik a kiépítésével kapcsolatban. A másik nagy terv, hogy a budai hidrotermális karszttal, a fürdôkkel és gyógyforrásokkal együtt a budavári világörökségi területhez csatolják. A szolgálati épület falán, egy emléktáblán fölfedezem azoknak a nevét, akiknek mindezt köszönhetjük: Adamkó Péter, Leél-Ôssy Szabolcs kutatásvezetôk, dr. Dénes György, dr. Czajlik István, dr. Kessler Hubert, dr. Leél-Ôssy Sándor szakértôk, valamint Áts József, Borka Pál, Czédulás József, Kecske méti István, Kornis Gábor, Leél-Ôssy Géza, Maráczy József, Szabó Katalin, Teleki Sándor és Várai Mihály barlangászok. Misinek külön köszönet ezért a riportért is. ● 38 BUDAPEST 2009 szeptember fotó: Adamkó Péter Pál fotó: Csordás Lajos Gipszkristályok Adamkó Péter Pál
