Budapest, 2009. (32. évfolyam)
9. szám szeptember - Zeke Gyula: Vadszőlő, remíz, sörlerakat…
dacol széllel, hóval, esôvel. A tetôn gaz nôtt hamar, mintha a bontás addigi eredményeit ünnepelné, és azóta is kétséges, vajon az épület tartja-e a vadszôlô-köpenyt, avagy annak a Vörösvári úti frontra is sûrûn fölfutó ölelése a falakat. E három összekapaszkodó szépség – a vadszôlô, a remízmaradék és az itatókád-csonkok – túlélése fölfoghatatlannak tetszett a számomra, hiszen ha ma Budapesten bontani kezdenek valamit, azt általában a fôpolgármester, az UNESCO és a hely védôszellemének együttes erôfeszítése sem menti meg. A talány megfejtése, amelyet most Önök elé tárok, épp oly egy-, mint amilyen meseszerû. A hír igaznak bizonyult, tényleg Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatáé az érdem. Miután a BKV 1996-ban eladta a területet egy ír tulajdonban levô ingatlanfejlesztô cégnek, az önkormányzat – megismervén a beruházó terveit, amely ott egy Golden Grape Residence nevû, irodákból, üzlethelyiségekbôl és hatvan lakásból álló ingatlankomplexumot (brrr...) kíván felépíteni –, 35/2003. (X.2.) számú rendeletében védetté tette a fôépületet és a remíz fönt említett részét, valamint az ingatlan területén álló platánfát (Platanus hispani ca), hársfát (Tilia sp.), bálványfát (Ailanthus altissima) és a vadszôlôt (Parthenocissus tri cuspidata) is. A rendelet szerint megtartandó az épület falára helyezett elsô világháborús emléktábla, s persze a régészek által már 2006-ban feltárt hatalmas (6500 négyzetméternyi) terület minden egykori római fala is. (Az itatókád-csonkokat tartó falszakasz betû szerint nem védett, remélhetjük csupán, hogy nem épp az lesz a beruházó útjában.) A gazdag leletanyag egy része nemsokára látható lesz az Aquincumi Múzeum mindenkori újdonságokat bemutató éves kiállításán. Tudjuk, ha Óbuda belsô részein bárhol ásunk, római alapokra akadunk. A „régi” Óbudát így nem csupán azért szerethetjük, mert a 19. századi és a 20. század eleji modernizáció évtizedeiben otthont adott a nagyvárosi lélek sok oldalról fenyegetett megnyugvásvágyának. Érdeme az is, hogy egészen a panelkorszakig a föld alatt tartotta – s részben tartja még ma is – Aquincumot, a mi elsüllyedt Rómánkat, amelynek a folytatói jobb híján mi vagyunk, latinul már nem tudó és nem tanuló technobarbárok. Minden ilyen feltárt gödör (amely a régészek távozása és az építkezés megkezdése közti idôben hamar megtelik civilizációnk plasztikmocskával), minden tárgy és falmaradvány eleven figyelmeztetés: nem Jupiternek tetszô módon élünk. A mostani feltárás nem hozott ugyan szenzációt, eddig ismeretlen tárgyat, ám becses gazdagodást leletekben, s a katonaváros akkori végvidékének topográfiájában. (A régészek eddig a Hévízi út nyomvonalát tekintették a katonaváros nyugati határának, melyet evvel az ásatással most sikerült kitolni egészen a Fehéregyházi út vonaláig.) Az elsô század végén, a hódítás kezdetén még mocsaras, lakatlan volt a remíz és környéke, csak a második század második felében települt be, elôször nem lakóházakkal. Afféle ókori ipartelep volt inkább, kerámiaégetô kemencékkel az Aquincum-Brigetio útvonalba csatlakozó, más szakaszaiban már ismert észak-nyugati irányú út mentén, amely a katonaváros egyik fôútvonala volt. A harmadik század elején azután már lakóépületek is megjelentek, bennük a legbecsesebb leletek azok a máshonnan már ismert kerámia vízvezeték-szakaszok, amelyek zárt rendszert alkotva a falakban futottak. Elôkerültek falfestmény-töredékek s pénzek is, melyek egyben az épületek idôbeli elhelyezésének fô forrásai. A negyedik században már temetkeztek is itt, jeleként a környék elnéptelenedésének. A fönt dicsért rendelet ugyan nem kötelezi a beruházót a hagyományosan a földben maradó falalapok láthatóvá tételére, ha az azonban a Flórián tér alatti beépítés mintájára mégis így tenne, örülni fogunk. (A rendeletért az önkormányzat szakreferensének, a történeti információk többségéért pedig Horváth Péter nek, az Óbudai Múzeum történész-muzeológusának, valamint Kirch hof Anita régésznek tartozom köszönetettel, aki az ásatást vezette.) Fal ekkora örömöt nekem életemben egyszer okozott, a Pink Floyd 1980-as dupla albuma volt az. Amint most az óbudai szélben puhán fodrozódó vadszôlô elôtt állok, azt a zenét hallom újra. ● 35 BUDAPEST 2009 szeptember
