Budapest, 2009. (32. évfolyam)
9. szám szeptember - Zeke Gyula: Vadszőlő, remíz, sörlerakat…
Egyre nehezebb, gondolnánk, s hovatovább lehetetlen is lesz rejtett szépségekre akadnunk Budapesten. Hisz ez a második kapitalizmus, amibe az ország és a város történelme során belekezdett, nem kedveli az efféle szépségeket. Föltúrja, lebontja, vagy a felismerhetetlenségig átalakítja inkább. S ha mégis a szemünk elé tárul nem várt helyen valami ilyesmi, örömöt érzünk korábbi tudatlanságunk felett, mint a fiatalember, aki fölfedezi, micsoda szépség lakozik a harminchat feletti nôkben. Ilyesfajta örömöt éreztem magam is, amikor 1972 február ótai óbudai létemre nemrégiben elôször vetettem pillantást a Vörösvári út 115-117. alatt álló remíz hátfalára, amelyet az épületrész teljes felületén vaskos, sötétzöld vadszôlô borít. Ó, nagyon is szeretem az effajta sûrû, sötétzöld növénytakarót. Megnyugtat a 19. századi bérházak tûzfalain és udvarain, a fákon és a kerítéseken is. A legkietlenebb városlakó szemében is a civilizáció televényes ôsidôit idézi, levélfelületének hullámzása a sietôs légáramokban gyógyír személyes és társadalmi bajainkra. Rebbenékeny felülete szûk másodpercekre itt is, ott is megnyílik és bezárul a madarak távozásakor, érkezésekor. Zöldjét élô részecske-gomolyok, rovarfelhôk sötétítik. Láttára fölszámolódik bennünk az ûrutazás vágya – a legújabb csillagászati kutatások szerint az univerzumban nincs sok vadszôlô –, és azt óhajtjuk, hogy civilizációnk békés kimúlása után ilyen sötétzöld takaró borítsa a Földet. Mindent (a) BUDAPESTnek köszönhetek. Történt ugyanis, hogy kiadónk, a PressXpress Bt. 2008. nyarán józsefvárosi székhelyérôl, az Elnök utca 1-bôl Óbudára, a Vörösvári út 119-121. alá költözött. Ekkor, elsô szerzôi látogatásom során fedeztem fel a vadszôlôt, s lapigazgatónk kalauzolására ráadásul egy másik, még rejtettebb gyönyörûséget is. A remíz hátfala egy már épület nélküli, pusztán a két telket határoló falban folytatódik még vagy tíz méteren át. E falszakaszon pedig a húszas évek végétôl itt székelt Dreher-lerakat öt márvány lóitató kádjának csonkja látható. (A cég több ilyen lerakatot létesített az elsô világháború után a város különféle pontjain, ezekbôl látták el sörrel a környék kocsmáit, vendéglôit.) Egykori funkciójuk nem lehet kérdéses, hisz a falban mindegyik mellett ott találjuk a lovak bekötésére szolgáló vaskarikákat. Nem tudjuk, és most már sosem fogjuk megtudni, kik és mikor törték le a valahai épségükben bizonyára pompásan szép itatókádakat, ám csonkként is becses emlékek, monumentumai egyszerre két letûnt korszaknak is. Szóval álltam csak ott báván, és néztem a vadszôlôt a falon és az itatókád-csonkokat a falban, és meglepve hallgattam lapigazgatónk híradását, mely szerint a remíz épületét az óbudai önkormányzat épp emiatt a vadszôlô miatt nem engedte lebontani, mert az védett. Kezdtem nagyon nem érteni a történetet, mint az a török kamionos, aki Palicson elgázolt egy kengurut (az ottani állatkertbôl szabadult ki valahogy az erszényes pára), majd amikor ijedten rendôrt hívott, és kisvártatva megjelent elôtte Szabadka egyetlen fekete bôrû, szerbül kitûnôen beszélô (beházasodott) rendôre, kiszállt a vér a fejébôl, és elvágódott az úton. Már azt sem értettem, miért álltak le nagyhirtelen a remíz bontásával 2005 nyarán, s miért hagyták azóta is nagyjából épen a fôépület mellett a remíz hatalmas csarnokának leghátsó traktusát is. Tényleg hirtelen, mintha csak ebédelni mentek volna. Semmi sem utalt, s nem utal azóta sem a megôrzés szándékára, aki arra jár, láthatja, hogy a fôépület födém nélkül Vadszôlô, remíz, sörlerakat... szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 34 BUDAPEST 2009 szeptember
