Budapest, 2009. (32. évfolyam)

9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: Japázás a Körúton

– Ezt hogy értsem? – Én meg fagylaltbemutatót tartok. Jöj­jön velem! Ebben a házban itt, a féleme­leten bérelünk egy lakást, ott történik a kóstoltatás. – Kicsit homályosnak tûnik... – Nem kell megijedni, ön csak eszik, eszik, és megmondja, melyik ízlik a leg­jobban. Ez igazán nem nehéz feladat. – Nehezebb, mint gondolná. – Hát, jó, menjen, de ha meggondolja ma­gát, szívesen látom egy privátfagyira... – Ez már jobban hangzik, de ezt is ki­hagynám most. Isten vele... – Akárcsak önnel. Isten velünk, s ez a lényeg, melynek mantráját a keresett személy – Krisna föl­di képviselôje – e gurba kitérôk után, és néhány magányosan töltött másodperc után feltár: – Szép napot, hahó, hahó. Nehogy to­vábbmenjen! Legyen szép napja azzal, hogy segít! – Mit árul? – Nem árulok, népszerûsítek. Legszél­sôségesebb esetben is legföljebb azt lehet mondani, hogy kérek. – Sejtettem... – Mit? – Hogy stílusban marad. – Hogy mondhat ilyet? Én elkötelezett vagyok. A Baghavad Gíta nevében... Ko­paszra nyiratkozom, száriban járok, tilaka húzódik végig a testemen. Tartózkodom a világi élvezetektôl, és minden ragaszko­dástól. A testünk szent jelekkel díszítése megmutatja, hogy a szívünkben is jelen van az Úr temploma, melyet az Ô szol­gálatára használunk. Akarja látni Krisna lábnyomait? – Mutassa! – Elmélkedjen, és egyszer csak felfe­dezi magán. – Hát persze. – Van férje? Igen? Akkor hívôként kap­hat egy piros pöttyöt a homlokára. Majd idôvel. Addig még sok dolgom lesz ma­gával. – Például? – Annyit tehetek, hogy ha majd itt végez­tem, elôveszem a japa-láncomat, és kérem Istent, hogy fogadja magát is szolgálatába, miáltal meggyôzôdhet arról, ami nekünk pofonegyszerû. – Idetartaná az arcát? – Ne ragadtassa el magát... – Látja, nem is olyan egyszerû. – Meg is simogathat. – Mibôl gondolta, hogy másra készül­tem? – Maga mindig ennyit kérdez? – Nem mindig. – Inkább adjon valamennyit. Ételre gyûjtünk. Mindenkinek, aki rászorul. Álla­tokat védünk – bár nem fogyasztjuk a hú­sukat –, hogy fejlesszük az együttérzésre való képességet. Önellátó farmközösség­ben élünk, harmóniában az Úr egyetemes törvényeivel. A természetet tiszteljük, kör­nyezettudatos szemléletet követünk. Ha­tékony meditációs módszert gyakorolunk, melynek rendszeres elvégzése csodálatos módon megtisztítja az elmét az aggodal­maktól, kiegyensúlyozottságot és belsô boldogságot eredményez. – Egyszerû életmód, emelkedett gon­dolkodás. – Most viccelôdik? – Úgy érzi? – Hát, én már nem tudok eligazodni. Sokan gúnyolódnak rajtunk, hogy csak gyûrjük a mantrát, és csak készülünk a boldogságra, de el nem érjük soha, továb­bá vádaskodnak, miért nem a magyar hit szerint élünk. – Az mi lenne? – A Szent Koronára, meg hasonló ke­reszténységgel teli dologra hivatkoznak, de nézzen szét: ez itt Isten országa? – Igen, az egyik. – Na, már maga is kezdi? Ezek az iszo­nyú boltok, reklámok, örökös rohangá­lás... – A pénz hozadékai. Vagy inkább ter­melôi. Tudja, mit? cseréljünk! – Ez valami csel lesz? – Mihez ért? Én tudok kicsit zenélni, ha maga is tud valamit, alkalomadtán kisegít­jük egymást. Félre a piszkos anyagiakkal, csak a természetes és kölcsönös cselekvés, ami mindenkinek jó. Mit szól? – És mi lesz a pénzzel? Ne mondja ne­kem, hogy ezentúl nem él vele! – Megteszem mind a lottón, és a nyere­ményt szétosztom a szegények között. – A szerencsejáték bûnös üzem. – Ezek a lehetôségeink. Maga mit ajánl? – Bhaktivédanta például hét rúpiával a zsebében, néhány könyvvel és egy es­ernyôvel a hóna alatt indult útnak, hogy lelki tanítómestere kívánsága szerint Ma­haprabhu tanait a Nyugaton népszerûsítse. Az akariya amerikai fiatalok százait gyôzte meg arról, hogy a drog és az erkölcstelen élet helyett Istent válasszák. Azután még tizennégyszer utazta körül a Földet, több mint hatvan könyvet írt, de saját tulaj­dona a ruháján és a könyvein kívül soha nem volt. – Csodálnivaló. Fôleg a könyvek tet­szenek... – Na, látja, megvan a közös pont. Ál­dozzon! – Azt teszem. ● 33 BUDAPEST 2009 szeptember

Next

/
Thumbnails
Contents