Budapest, 2009. (32. évfolyam)
9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: Japázás a Körúton
– Ezt hogy értsem? – Én meg fagylaltbemutatót tartok. Jöjjön velem! Ebben a házban itt, a félemeleten bérelünk egy lakást, ott történik a kóstoltatás. – Kicsit homályosnak tûnik... – Nem kell megijedni, ön csak eszik, eszik, és megmondja, melyik ízlik a legjobban. Ez igazán nem nehéz feladat. – Nehezebb, mint gondolná. – Hát, jó, menjen, de ha meggondolja magát, szívesen látom egy privátfagyira... – Ez már jobban hangzik, de ezt is kihagynám most. Isten vele... – Akárcsak önnel. Isten velünk, s ez a lényeg, melynek mantráját a keresett személy – Krisna földi képviselôje – e gurba kitérôk után, és néhány magányosan töltött másodperc után feltár: – Szép napot, hahó, hahó. Nehogy továbbmenjen! Legyen szép napja azzal, hogy segít! – Mit árul? – Nem árulok, népszerûsítek. Legszélsôségesebb esetben is legföljebb azt lehet mondani, hogy kérek. – Sejtettem... – Mit? – Hogy stílusban marad. – Hogy mondhat ilyet? Én elkötelezett vagyok. A Baghavad Gíta nevében... Kopaszra nyiratkozom, száriban járok, tilaka húzódik végig a testemen. Tartózkodom a világi élvezetektôl, és minden ragaszkodástól. A testünk szent jelekkel díszítése megmutatja, hogy a szívünkben is jelen van az Úr temploma, melyet az Ô szolgálatára használunk. Akarja látni Krisna lábnyomait? – Mutassa! – Elmélkedjen, és egyszer csak felfedezi magán. – Hát persze. – Van férje? Igen? Akkor hívôként kaphat egy piros pöttyöt a homlokára. Majd idôvel. Addig még sok dolgom lesz magával. – Például? – Annyit tehetek, hogy ha majd itt végeztem, elôveszem a japa-láncomat, és kérem Istent, hogy fogadja magát is szolgálatába, miáltal meggyôzôdhet arról, ami nekünk pofonegyszerû. – Idetartaná az arcát? – Ne ragadtassa el magát... – Látja, nem is olyan egyszerû. – Meg is simogathat. – Mibôl gondolta, hogy másra készültem? – Maga mindig ennyit kérdez? – Nem mindig. – Inkább adjon valamennyit. Ételre gyûjtünk. Mindenkinek, aki rászorul. Állatokat védünk – bár nem fogyasztjuk a húsukat –, hogy fejlesszük az együttérzésre való képességet. Önellátó farmközösségben élünk, harmóniában az Úr egyetemes törvényeivel. A természetet tiszteljük, környezettudatos szemléletet követünk. Hatékony meditációs módszert gyakorolunk, melynek rendszeres elvégzése csodálatos módon megtisztítja az elmét az aggodalmaktól, kiegyensúlyozottságot és belsô boldogságot eredményez. – Egyszerû életmód, emelkedett gondolkodás. – Most viccelôdik? – Úgy érzi? – Hát, én már nem tudok eligazodni. Sokan gúnyolódnak rajtunk, hogy csak gyûrjük a mantrát, és csak készülünk a boldogságra, de el nem érjük soha, továbbá vádaskodnak, miért nem a magyar hit szerint élünk. – Az mi lenne? – A Szent Koronára, meg hasonló kereszténységgel teli dologra hivatkoznak, de nézzen szét: ez itt Isten országa? – Igen, az egyik. – Na, már maga is kezdi? Ezek az iszonyú boltok, reklámok, örökös rohangálás... – A pénz hozadékai. Vagy inkább termelôi. Tudja, mit? cseréljünk! – Ez valami csel lesz? – Mihez ért? Én tudok kicsit zenélni, ha maga is tud valamit, alkalomadtán kisegítjük egymást. Félre a piszkos anyagiakkal, csak a természetes és kölcsönös cselekvés, ami mindenkinek jó. Mit szól? – És mi lesz a pénzzel? Ne mondja nekem, hogy ezentúl nem él vele! – Megteszem mind a lottón, és a nyereményt szétosztom a szegények között. – A szerencsejáték bûnös üzem. – Ezek a lehetôségeink. Maga mit ajánl? – Bhaktivédanta például hét rúpiával a zsebében, néhány könyvvel és egy esernyôvel a hóna alatt indult útnak, hogy lelki tanítómestere kívánsága szerint Mahaprabhu tanait a Nyugaton népszerûsítse. Az akariya amerikai fiatalok százait gyôzte meg arról, hogy a drog és az erkölcstelen élet helyett Istent válasszák. Azután még tizennégyszer utazta körül a Földet, több mint hatvan könyvet írt, de saját tulajdona a ruháján és a könyvein kívül soha nem volt. – Csodálnivaló. Fôleg a könyvek tetszenek... – Na, látja, megvan a közös pont. Áldozzon! – Azt teszem. ● 33 BUDAPEST 2009 szeptember
