Budapest, 2009. (32. évfolyam)
8. szám augusztus - Rokob Tibor: Apró boltnyi otthon
be. Az alapos megerôsítést huszonhárom betörés tette szükségessé. Nappal két hatalmas napernyô védi az árut és eladóját: szinte naplementéig idesüt a nap. Télen villanykályha melegíti a kicsiny belsô teret, de miután a bejárati ajtó szinte mindig nyitva, gyakorlatilag az utcát is fûti. A trafikos szerint alaposan felöltözve védekezni lehet a hideg ellen, de az árut nem kíméli a fagy. Van olyan hideg, hogy a felmosófa a ronggyal együtt belefagy a vödörbe. Az ötvennégy év munkaviszonyt maga mögött tudó asszony a lehetô legkényelmesebben rendezte be boltját. Egy gázpalack segítségével fôz az üzletben. A legközelebbi villanypóznára kapcsolódva mûködteti az üdítôkhöz szükséges hûtôszekrényeket. Apró televíziójának antennája csaknem olyan magasra nyúlik, mint ahonnan az áramot nyeri. Erzsébet minden nap dolgozik, minden nap ötkor kel, és indul árubeszerzésre. Alig várja, hogy „indulatba jöjjön”. Évtizedeken át Wartburggal járt, nyolc éve azonban egy tág rakterû kombi lett a mindennapi társa. Olyan még sosem fordult elô, hogy fél tíz körül ne nyitott volna ki a bolt. Többnyire este nyolcig marad. Nem szeret otthon lenni. Itt érzi jól magát, el sem tudja képzelni életét üzlete nélkül. Bár az üzletben sok a sütemény, a csokoládé és más édesség, az árukészlet legnagyobb részét a palackozott ital és a dohányáru teszi ki. A tulajdonos rekedtes, kicsit férfias hangja is elárulja: erôs dohányos. Negyvenhét éve. Mennyit szív? „Amennyit leemelek a polc ról!” – válaszolja nevetve. Az itallal egész más a kapcsolata. Úgy árulja a palackokat, hogy ki nem állhatja, sôt kifejezetten undorodik az italtól. „Sok ember van munka nél kül. A szemem elôtt válnak, alkoholistákká, szoknak rá az italra! Akirôl úgy látom, hogy részeg, vagy akár csak spicces, annak már nem adok!” – mondja. Nem ritka, hogy nyitót is kérnek az italhoz, pedig az ajtón szigorú felirat olvasható: „A trafik területén fogyasz tott ital tízezer forintig terjedô büntetést von maga után.” A szövegbôl pont a „szeszes” szó maradt ki, de ô már nem készít újat. Jó ez így! Aki akarja, az megérti! Az évek során sokféle kapcsolata alakult ki az itt élô emberekkel. Ez adja számára a legtöbbet. Minden vásárlásnál elhangzik valami személyes. „Milyen volt a nyara lás? – Megjött az új autó? – Meggyógyult a gyerek?” A legrövidebb beszélgetésekbôl is kihallani, mennyire benne él a családok mindennapjaiban. Jól tudja magáról, hogy kereskedônek viszont nem elég rámenôs. A borravalót visszaadja. „Válság van, ne kem ne hagyjanak itt semmit!” – jelenti ki szigorral. A nagykereskedelmi áron beszerzett árura természetesen rátesz valameny nyi hasznot, de nem akarja meglopni az embereket. „Adhatnám én bármennyiért az árut, de kérdés, hogy nem maradna-e a nyakamon! Nem akartam én soha palotát, mert tudtam, hogy úgyse lesz! Így hát azért nem rabolok, nem büntetem az embereket, csak hogy nekem több legyen.” Erzsébet szerint tudni kell kezelni az embereket. Nemegyszer keményen kell fellépni, el kell zavarni valakit, de azért oda kell figyelni mindenkire, hiszen a problémás emberek pénze is csak olyan, mint bárki másé. „Mindenkinek lehetnek rossz napjai, rossz percei!” – mondja. Sokan vásárolnak hitelben. Jöhetnek közbe olyan dolgok, amire nem számít az ember, és bizony nem tud fizetni! „Ilyenkor gyakran nem tudok nemet mondani, és adok, pedig sokszor gondolok arra, hogy talán nem kéne!” – hümmög el gondolkodva. Kis papírt vesz elô, rajta az egyik kuncsaftjának többhavi tartozása. Nem is látja az összeget, engem kér, olvassam el. A huszonhárom ezer forint hallatán meglepôdésnek nyomát se látni arcán. Sokkal jobban bántja, ha valaki tisztességtelen, tízforintos tartozás miatt átmegy az utca másik oldalára. Másoktól meg úgy kell levonni a korábbi adósságaikat. S ilyenkor még ôk vannak felháborodva, hogy mitôl kerül többe a vásárolt áru. Ezek az emberek hamar felejtenek. Sajnos a lopás sem ritka. Nem véletlenül van kikötözve néhány áru az üzlet elôtti asztalon. „Nem a gyerekekkel van baj. Elsôsorban a felnôttek próbálnak elcsenni a kirakott áruk közül. Amikor aztán kérnek egy doboz cigarettát, akkor én hozzászámítom a zsebbe rejtett csokoládét is. Ekkor már mondják, hogy jaj, éppen szólni akartam! Balhézni nem nagyon szoktam velük, de azt azért mindig elmondom nekik, hogy nem hülye vagyok én, csak alacsony!” A kicsiny építmény polcain sütemények, dohányok, nyalókák, energiaitalok várnak vevôikre. Csak az egyik hûtô fért az üzlettérbe, a másik a bolt mögötti vasszekrényben áll. A pulton csekkek, levelek, aprópénz. Jobboldalt számológép, pénztárgép, s ezernyi apró papírdarab. Ezek nagy része belülrôl ragasztva a falra. „Rendrakásról szó sem lehet, mert, tudom, hogy utána nem találnék meg semmit. Most bármit kérnek, mindenrôl tudom, hogy hova nyúljak érte.” A megnyitáskor az emberek jobban vásároltak. Igaz az árak is alacsonyabbak voltak. Azóta évrôl-évre rosszabb a helyzet. A dohány és az alkohol sem megy már úgy, mint annak idején. A bevételbôl nem lehet félrerakni. „Minden pénzt hazaviszek, és a reggeli kávé mellett gondolom ki, írom össze, hogy mire fogom költeni. Minden forintból új árut veszek.” Bár a családja naponta többször elmondja, hogy már rég abba kellett volna hagyni, erre még csak nem is gondol. „Majd ha ott fentrôl integetnek, tudni fogom, hogy vége!” – teszi hozzá. Addig azonban min den este gondosan telerakja az üzlet belsô terét, s lelakatolja az aprócska házikót, hogy másnap reggel mindent kezdhessen elölrôl. A pult mögé ülni ugyanis csak akkor tud, ha minden árut ismét gondosan kipakol. ● 29 BUDAPEST 2009 augusztus
