Budapest, 2009. (32. évfolyam)
8. szám augusztus - Csáki Tamás: "Leprafolt egy istennői testen"
Én képtelen vagyok rá, mert sokkol a különféle és ellentétes jellegû stílusok parádéja. A [középületek a] folyó mentén sorakoznak, de nem illenek egymáshoz, nem képesek annak harmonikus kíséretét adni. A dombon egy monstruózus palota dôl rá egy újonnan restaurált régi templomra, az elképzelhetô legutálatosabb diptichont hozva létre nagy költséggel.” A szép természeti környezet és a taszító városkép ellentétét Le Corbusier egy felettébb egyéni metaforában foglalta össze: „[Budapest] számomra egy leprafolt egy istennôi testen.” A harmónia helyei Az egyetlen városrész, amely elnyerte a tetszését, és amelyet megörökítésre is érdemesnek talált a Tabán volt, amelyet, még mindig a Gellérthegyen állva, így jellemzett: „A régi viskók mintegy az akácfák kö zül bukkannak elô. Egyszerû építmények. Falakkal kapcsolódnak egymáshoz, amelyek mögül fák törnek elô. Természetes módon emelkednek ki ebbôl a változatos terepbôl”. Jegyzetfüzetében inkább a színhatásokra összpontosított: A sárga falaknak és a nagyszerû, sûrû rácsozatú, szürkésfekete tetôknek az életteli és organikus vonalai, e vékony szalagok néha a nagy stílusig nemesednek. Vörösokker színû kémények és néha fehérre meszelt gerinccserepek.” Hasonló sorokat az útinaplóban késôbb többször is olvashatunk még, a bulgáriai vagy az isztambuli hagyományos építkezés leírása kapcsán. Az építészetnek és a tájnak, a természeti környezetnek a harmóniája, a terepadottságokhoz illeszkedô építkezés problémája az út során végig foglalkoztatta Le Corbusier-t. A negatív példát nem volt nehéz fellelnie, azt a szintén „lepra helynek” tartott szülôvárosának, La Chaux-de-Fondsnak a hegyi terep meredekségét figyelmen kívül hagyó, sablonos, négyzethálós beépítésmódja kínálta számára. (Az „óraipar városépítészete” címen idén júniusban ez felkerült az UNESCO világörökség-listájára.) Az otthoni viszonyoktól indíttatva, egyúttal a korabeli festôi városépítészeti irányzat hatását is mutatva – az utat megelôzô németországi tartózkodása az ezzel való alaposabb megismerkedést is szolgálta –, ekkor ô is a terepviszonyokkal nem számoló, rajztáblán elgondolt építkezést tartotta a modern városépítés egyik fô hiányosságának. Ahogy a La Chaux-de-Fonds környékén álló régi parasztházak vagy a bulgáriai Tarnovo hegyoldalba épült városa, úgy a Tabán házai is azt jelezték számára, hogy ezt a feladatot a kontinens legkülönbözôbb részeinek vernakuláris építészete egykor még ösztönösen meg tudta oldani. Az utóbbiak közül egy oromzatos házat, széles, félköríves lezárású kapujával és homlokzatának egyszerû vakolatarchitektúrájával egy ceruzarajzon, egy hasonló épületet pedig fényképen is megörökített. A magyar Duna-szakasz valóban emlékezetes állomása nem Budapest, a nagyváros, hanem egy alföldi kisváros, Baja lett, ahol Le Corbusier megtalálta mindazt, amit ezen a vidéken keresett. A bajai hetipiacon, majd a fazekasmûhelyben a mezôségi kerámia jellegzetes fekete alapú edényei ejtették rabul. Ennél is jelentôsebb élmény volt a város külsô negyedeinek beépítésmódjával, illetve egy sváb fazekas itteni, buja kerttel összekapcsolódó házával való megismerkedés. A belsô és a külsô térnek, a lakóhelyiségnek és saját, kis természet-darabjának e befelé forduló, ugyanakkor a többi lakóházzal is összeköttetésben lévô együttesében olyan építészeti problémák ideális megoldását vélte fellelni, amelyek már 1907-es itáliai útja óta foglalkoztatták, és amelyekre számos késôbbi építészeti tervében, alkotásában kereste a megoldást. ● A képek forrása: Fondation Le Corbusier, Paris 19 BUDAPEST 2009 augusztus Feltehetôen bajai utca 1911-ben, Le Corbusier felvétele © FLC
