Budapest, 2009. (32. évfolyam)
7. szám július - Rokob Tibor: Vargák Rákospalotán
A családfakutatás – Varga István szavai szerint – állandó nyomozást, figyelmet, éberséget igényel. Sok a buktató. A levéltári gyûjtés állandó kitartásra ösztönzi a kutatót. Sok szempontból rendkívül mechanikus ez a tevékenyvég. Nagy meglepetések nem érhetik az embert. A templomi anyakönyvekbôl sokszor csupán csak a nevek olvashatók ki. A születési évek, házasságok, családtagok életkora ritkán lelhetô fel. De forrás mindig van, csak rá kell találni! – mondja. A Pest Megyei Levéltár és a Magyar Országos Levéltár állandó látogatójaként jól tudja, hogy mit, hol kell keresni. Kutatását mindig csak azzal az információval bôvíti, amit biztosan a családfához tud kötni. Nem mindenki gondolkodik hasonlóan. Számtalanszor tesz célirányos kirándulásokat a családdal. Ez azt jelenti, hogy egyegy felkeresett városban a levéltár vagy a helyi temetô sem marad ki a meglátogatott intézmények sorából. Legutóbb Kaposvárott volt, ahol védônôként dolgozó feleségének horvát származású családja után kutatott. E család feltérképezésére – ahogy ô mondja – a Vargákkal ellentétben nagyobb lehetôségek kínálkoznak. A név ritkasága miatt valószínû, hogy a ma élô Jentetics ek visszavezethetôek egy kö zös ôshöz, ami az eddigi kutatások szerint így is van. Neje édesapja negyvenhat éves volt lánya születésekor, s ô is nagyon késôi gyerekként jött a világra. Születésekor apja már hatvan éves volt. A két nemzedék között tehát már több mint száz év a különbség! Rákospalotához visszatérve, a házigazda még az interneten is talált rokonokat, de természetesen a keresôbe beírt Varga szóval meg sem próbálkozott. Bár a család ôsidôktôl fogva itt élt, mégis számtalan érintett település – Cinkota, Acsa, Maglód, Csomád – anyakönyveit átnézte. Varga István ugyanis a spirális elv szerint dol gozik. Miután nagy költözések akkoriban nem igazán voltak, így ha valakit nem talál, akkor spirálvonalban haladva az egyre távolabb lévô településeket vizsgálja át. Mindez azonban hatalmas munka. Sokszor egy-egy személy beazonosítása érdekében tíz-tizenkét azonos nevû ember közül kell kikövetkeztetni a hajdan volt családtagot. Mára számítógépe képekkel, anyagokkal, bejegyzésekkel teli, hatalmas információs bázissá nôtte ki magát. A kutató saját bevallása szerint hadilábon áll az írással, de már belekezdett egy családtörténeti könyv írásába. Az azonban csak a közeli hozzátartozók részére készül. Míg sokan hatalmas pénzeket költenek, hogy erre szakosodott, profi cégeket fizessenek meg hasonló munkáért, Varga úr kizárólag a saját szórakoztatására tölt el napokat, heteket a régi iratok és mikrofilmek nem mindennapi világában. Nem vállal kutatást. Kevés szabadidejében gyakran érzi úgy, hogy még a saját kutatásaira sem jut elég idô. A saját múltunkat azonban mindig izgalmasabb kutatni, még ha nem is fizetnek érte. A hét év alatt – Varga István munkája jóvoltából – nem egy olyan történet látott napvilágot, ami talán sosem derült volna ki a vicsko Varga família felmenôirôl. Ilyen a kétszer is „megesett” Sára névadó „huncutkodása” s számtalan titok és intimitás a család életébôl. Az anyakönyvek szerint a dédapa addig ismert hét gyermeke mellé elôkerült még kettô, akikrôl senki nem tudott. A felmenôk között gyakran bukkant úgynevezett „koraszülött” gyermekekre, akik a házasságkötés után néhány hónappal születtek! Ilyen történetbôl többet is találni a család életében. Titkok azonban még így is maradtak. Az egyik Varga István, a kutató dédapjának legidôsebb fia 1918-ban a frontról hazatérve állítólag besegített egy öreg sírásónak, mert a fagyott föld miatt az öreg nehezen boldogult a munkájával.... A családi legenda úgy szól, hogy ez a bizonyos Varga István megizzadt, megfázott és néhány napon belül meghalt. Állítólag abba a sírba temették, amelyet megásott. A kutatások késôbb kiderítették, hogy augusztusban halt meg, és a halál okának a fronton „ösz szeszedett” hastífuszt jelölték meg. Ettôl persze segíthetett a sírásónak, megizzadhatott, megfázhatott, és akár abba a sírba is temethették, amit megásott. Annyi biztos, hogy a családi történeteknek mindig van valóságtartalma, de hogy mennyi, az mindig kérdéses. Ám valamennyi bizonytalanságra talán még egy családfakutatónak is szüksége van! ● 38 BUDAPEST 2009 július
