Budapest, 2009. (32. évfolyam)
7. szám július - Tosics Iván: Kelet-Közép-Európa városaiban
te végig politikai elsôbbséget kapott a „fogyasztással” szemben. Ennek megfelelôen a szocialista városokban viszonylag kicsi volt a kereskedelmi terület, csak általános áruházak, szakboltok és élelmiszerboltok voltak, és ezekben is kevés volt az áru, szinte mindenbôl hiány alakult ki. Az elsô két kép lengyel eredetû, Gdanskban, a Solidarnos ́c ́ Múzeumban, illetve a brüsszeli Mini Europe lengyel kiállításának megnyitása alkalmával készítettem. A felvételek élethûen mutatják a szocializmus élelmiszerbolti világát: szépen kiöltözött eladók, nagy polcok, vevôk is vannak, csak egy dolog hiányzik: az eladható áru. Illetve, néhány fajta áru van, jelentôs mennyiségben (a lengyel húsboltban ecet és szalonna, az albán boltban konyak...), ami viszont valóban kellene, az hiánycikk. Sajnos nincs képem róla, de ide illik a történet a speciális húsboltokról. Ilyenek mindenhol voltak, ahol kialakult a hiánygazdálkodás. Ezekben a boltokban (majdnem) mindent lehetett kapni, de csak azoknak, akik belépési jogosultsággal, erre szolgáló igazolvánnyal, azaz megfelelô státusz szal rendelkeztek. Nos egy ilyen budapesti boltban zajlott le az alábbi jelenet: Vásárló (láthatóan döbbent és felajzott állapotban): Maguknál van máj? Hentes: Van igazolványa a vásárláshoz? Vásárló: Nincs. Hentes: Akkor magának csak homály van. A szocialista kereskedelem világához hozzátartozott a váratlanság, a kiszámíthatatlanság. Reggel mindenki vett magához egy szatyrot, csak azért, hogy kéznél legyen. Ha pedig sorbanállást lehetett látni, automatikusan a sor végére kellett állni, hiszen ott olyan dolgot (banán, narancs, olasz szék...) lehetett kapni, amit máskor nem, tehát mindenképpen meg kell venni, mert máskor nem kapható. Sokszor vett így az ember felesleges dolgot – ma is tesz ilyet, csak egész más okokból... Második felvonás: a hirtelen árubôség A szocializmus összeomlása után a változások egyik elsô látható jele a fogyasztási cikkek nagy tömegének hirtelen megjelenése volt. Ez a változás sokkal gyorsabban következett be, mint hogy követni lehetett volna az eladóhelyek bôvítésével. Logikus következmény volt, hogy az áruk növekvô tömege informális (és általában adózatlan) módon került a vevôkhöz. Az árudömping tehát nem a meglévô állami boltokban jelent meg elôször. Más boltok pedig eleinte egyáltalán nem voltak, így új ötletekre volt szükség és innovatív megoldások születtek a kereskedés helyszíneinek megteremtésére. A további képek az 1990-es évek közepén készültek Szófiában, ahol minden szokatlan helyen kereskedés folyt. Az egyik szófiai innováció a „pince-bolt” volt. Pince szinte minden házban van, és ezek kis szellôzôrácsokkal az utca felé is nyitottak. Valaki felfedezte, hogy ezeket a kis nyílásokat kifelé nyíló nagy üzlet-portálokká lehet alakítani. Maguk a nyílások persze továbbra is alul voltak és kicsik maradtak, így a vásárlóknak hétrét görnyedve kell(ett) a felfelé ágaskodó eladóval beszélniük, az árról megegyezniük, majd fizetniük. Sajnos csak külsô képeim vannak ezekrôl a boltokról, pedig biztos innovatív megoldások születtek arra is, hogy az eladók megfelelô magasságban legyenek a pincén belül, közel az ablakhoz (dobogó, emelvény, stb.). Ez volt tehát a második felvonás: áru már van, igazi boltok még nincsenek. Harmadik felvonás: a plázák világa 1. Az áruk hiányának megszûnése után persze a gyorsan kapitalizálódó poszt-szocialista országok nagyvárosaiban a boltok hiánya sem tarthatott túl sokáig. Budapesten az 1990-es évek közepén még éppen csak hogy megindultak a szakértôi viták a kereskedelem várható átalakulásáról, miközben a kulcsfontosságú helyek már a nagy kereskedelmi láncok által megbízott ügynökök tulajdonában voltak. A közszféra tehát még csak kapizsgálta azt, amit a 23 BUDAPEST 2009 július Szófia, 1995 Szófia, 1995
