Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. szám január - Friedrich Ildikó: "Országi őrülde, jöjjön el a te országod"
A betegfelvételnél orvosi szakvéleménynyel kellett igazolni, hogy gyógyítható vagy közveszélyes elmebetegrôl van-e szó, honossági bizonyítvány, a fizetésképtelen betegnek szegénységi bizonyítvány szükségeltetett. Gazdag és szegény elôtt egyaránt nyitva állott a Sárga Ház kapuja – az egyik fizetett, ezért valamivel jobb sora volt, a másik keményebb matracon, többedmagával, vékonyabb koszton töltötte vidámnak nem mondható napjait. Schnirch igazgató 1879-ig vezette a Tébolydát, ez idô alatt, 1873-l878-ig kezelték itt Madách gyermekét, Borbálát és Vörös marty Erzsébet nevû leányát. Gyógyítás ról eleinte nem esett szó, inkább ápolásnak nevezték az ópium- és brómszármazékokból álló nyugtatókat, a kényszerzubbonyt és a cellákat, ahová idônként be-bezárták a dühöngôket. Niedermann Gyula a század végéig ve zette az intézményt, mely idô alatt híre és tekintélye egyre nôtt. Az 1890-es években a beteglétszám ötszáz fölé emelkedett, a zsúfoltság pedig kedvezett a tbc terjedésének. Niedermann érdeme, hogy jobb élelmezéssel és szigorú higiéniás rendtartással megállította a kór terjedését. A páli Szent Vince Irgalmas Rend nôvéreit alkalmazta a konyhán, a mosodában és az ápolói munkakörben. Nevéhez fûzôdik a Gyógyult Elmebetegeket Segélyezô Egylet létrehozása. A kórházból kikerültek segítését szolgálta. A beteg cellába zárását megszüntette, bevezette az egyes osztályokon a különbözô foglalkoztatásokat –ez volt a munkaterápia kezdete. Mûhelyek alakultak, ahol az ápoltak munkája nyomán a Lipót önellátó lett: cipôket, faragott székeket, köpenyeket készítettek, szappant fôztek, gyertyát öntöttek, sôt, a szükséges kenyeret is helyben sütötték. 1886. november 4-én váratlan látogató érkezett az intézetbe. Az akkori portás késôbb többször elmesélte, mi is történt azon a napon: „Nem tudtam, kik voltak, épp kefélek egy atillát és a beteg söpört – és egyszerre csak, gondolok, jött a baj rá, mert a seprôvel tisztelegte és kiáltotta: – Gewehr heraus! – Hát a beteg megismerte, Ihre Majestät volt az udvarhölggyel és meg akarta nézni a bolondokat” 1896-ban másodszor is megjelent Erzsébet, a királyné – ekkor hivatalos látogatáson járt itt. Az esemény emlékére hársfát ültettek a parkban. Niedermann igazgató urat a hidegkúti és a budakeszi svábok „Der Pascha von Leopoldifeld” néven emlegették. 1898-ban a Budai Tébolyda nevét megváltoztatta, ekkortól nevezik Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetnek. Egy évvel késôbb váratlanul nyugdíjazták, feltehetôen politikai okok miatt. Selig Árpád múzeuma 1901-ben országos felmérést végeztek, melynek során kiderült, hogy Magyarországon 45 ezer elmebeteg él, s közülük csupán minden hetedik részesült intézményi ellátásban. Pedig a gyógyintézet kapujára így is ki lehetett volna tenni a „Megtelt!” táblát. A Lipót nagyüzemmé fejlôdött. Az új és újabb igazgatóknak, fôorvosoknak gondoskodniuk kellett a kórház mindennapi mûködésérôl, az épület karbantartásáról, az egyre sokasodó betegekrôl, új, korszerû és humánus gyógymódokról. Bolyó Károly, Konrád Jenô, Oláh Gusztáv, Fabinyi Rudolf igazgatók sikeresen fáradoztak ezért a lassan telô évtizedek során. Kazánok, mosóház és fertôtlenítô épült, saját konyhával és szakácsokkal dolgoztak. Sertéstelepet és jéggyárat, majd uszodát varázsoltak az épület mellé, létrehoztak egy színpadot, melyet a betegek bevonásával mûködtettek. Már nem csak ápoltak, de gyógyítottak is, a kórház börtönjellegét igyekeztek felszámolni, így tûntek el a sötétzárkák. Fabinyi Rudolf megszervezte az Országos Elmebetegápolói Iskolát, melyet 1912-tôl 1927-ig ô maga vezetett. Az elsô világháború itt is éreztette hatását, s nem csak a finanszírozásban. Szerencsére már egy évvel korábban, 1913-ban renoválták az azóta mûemlékké nyilvánított kápolnát, melyben helyet kaptak Róth Mik sa színpompás üvegtáblái és Nagy Sándor freskói. Az új pavilon építésérôl azonban le kellett mondani. Oláh igazgató 1924-ben létrehozta az Elmevédelmi Ligát – mintegy felújítva Niedermann hasonló célzatú Segélyezô Egyletét. 1927-ben jelent meg Hollós Istvánnak, a lipótmezei intézet egyik osztályvezetô pszichológusának különös könyve, Búcsúm a Sárga Háztól címmel. Elsô kiadása „eltûnt” a könyvtárakból, csak 1990-ben adták ki ismét. A laikus közönséghez szólt az elmebetegekrôl, empátiával, emberséggel, szakszerûen, elsôsorban az elôítéletekkel harcolva. A Lipót pácienseit mélylélektani, freudi szempontból figyeli és láttatja, szánalommal és szeretettel közelít feléjük. Tudja, hogy „rettenetes dolog bezárt ajtók mögött állni, és várni, és várni, és rácsos ablakokon át lesni, hogy valami, vagy valaki jöjjön. És sohasem jön semmi és nem jön senki.” A harmincas években Meduna László ne véhez fûzôdik az epilepsziakutatás és ennek folyományaként az elektrosokk-kezelés. Ken Kesey amerikai író híres regényében ír errôl: „A boldog lelkek ott benn (a kezelôben) ingyen utazhatnak a holdba. Nem, ha jobban meggondolom, nem is éppen ingyenes az utazás. Agysejtekkel fizet érte az ember, bár agysejtek dolgában mindenki multimilliárdosnak mondhatja magát. Egypár ide, vagy oda, nem számít.” (Száll a kakukk fészkére) A Lipótmezei Elmegyógyintézetnek különös kincse (volt) a Selig Múzeum. A betegek rajzait, a szobrokat, festményeket Selig Árpád intézeti másodorvos kezdte gyûjteni még a húszas években. Az idôlegesen Angyalföldre került gyûjteményt Zsakó István igazgató vitte vissza a Sárga Házba. 1932-ben bekerült a múzeumok hivatalos nyilvántartási lajstromába. (1988. decemberében a Pszichiátriai Múzeum állandó nyil-32 BUDAPEST 2009 január „Barlangrajz” a padlástérben A „dühöngô betegek folyosója” (1900 körül)
