Budapest, 2009. (32. évfolyam)
6. szám június - Zappe László: Emlékeztető a múltból
hogy amikor az Örökmozgó filmmúzeum olykor mûsorra tûzi ugyanezeket a filmeket, két-három embernél több szinte sosem lézeng a vetítôben. Noha Budapesten számos kisebb, országtematikus filmhetet is szerveznek az azeritôl az izraeliig (a Cirko mellett ugyancsak kedvelt helyszín a már említett Örökmozgó vagy a Mûvész mozi), kérdés, hogy ezek mennyire képesek elfedni a kínálati oldalon tátongó hiányokat, amelyeket a forgalmazás összeomlása szült. Mivel pedig a nemzeti filmnapokat (jobb esetben) kulturális intézetek, illetve (kevésbé szerencsés esetben) követségek szervezik, sajnos az sem biztos, hogy a legjobb válogatás kerül a mozgókép szerelmesei elé. Különösen olyan országok esetében van ez így, ahol a cenzúra még mûködik. És semmi sem állja az efféle „célzott” válogatás útját, mert a rendezvény költségeinek nagy részét ezek az állami fenntartású szervezetek fedezik. Ha valakit az „extra” filmek érdekelnek, az fizessen értük. Ez pedig már csak azért is nehéz ügy, mert egy sikeres mû egyetlen fesztivál-vetítésének ára elérheti az 1500 eurót. Így egyértelmûen a nagyobb költségvetésû „filmhetek” vannak helyzeti elônyben. A fôváros kulturális életében két nagy filmes rendezvényt tartanak számon. Az egyik a Francia filmnapok, amelynek a funkciója a színtiszta promóció, hiszen minden egyes bemutatott mû hamarosan a mozikba kerül. A legszínvonalasabb sorozat viszont a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, ahol többségében „soha vissza nem térô” mûveket lehet látni. A rendezvényben rejlô lehetôségre felfigyeltek a forgalmazók is, így míg korábban a válogatók kértek a terjesztôktôl olyan filmeket, amelyeket ôk esetleg már megvásároltak, most épp a kereskedôk kérik a bemutatót, mert úgy látják, így szélesebb réteget érhetnek el. A Titanic egy bô hét alatt négy fôvárosi mozi (Uránia, Toldi, Örökmozgó és Kino) kihasználtságát tornázza fel, ami – különösen az eddig ecsetelt háttérre tekintettel – szép siker, de ettôl még nem tud igazán filmfesztivál-várossá válni Budapest. Továbbra is hiányzik ugyanis az a nagy filmszínház, amelyik egy esetleges nagyrendezvény központja lehetne. Talán mégsem kellett volna az összes ilyet bezárni, lebontani vagy átalakítani a rendszerváltás után. ● A Harc a szalamandrákkal, Karel C ˇ apek regénye úgy kezdôdik, mintha Rejtô Jenô írta volna. És valószínûleg legtöbb Rejtô-regény is folytatódhatna úgy, mint a Cˇ apek, ha Rejtô komolyan vette volna magát, írásait, az életet, a világot. S fôképp ha nem Horthy Magyarországán lett volna szórakoztatóiparos, hanem egy liberális demokrácia államelnökének bizalmasa, eszméinek lejegyzôje, mint cseh kortársa. Szóval ha nemcsak fontos embernek gondolta volna magát, de az is lett volna. Az 1936-ban született, tudományos-fantasztikusnak is mondható regény vérbeli szatíra, de hogy minek a szatírája, az már nem egészen nyilvánvaló. A világ, az emberi társadalom lényeglátó torzképe természetesen, de hogy azon belül, közelebbrôl mi mindent figuráz ki, az nem teljesen magától értetôdô. A kollektivista szalamandratársadalom, amely végül is pusztulással fenyegeti az emberi világot, egyaránt lehet a fasizmus és a kommunizmus is, bár a jámbor gyíkfélék kollektivizmusa sokkal kevésbé tûnik rettenetesnek, mint amilyennek akár egyik, akár másik diktatórikus rendszer bizonyult a valóságban. Igaz, ezek rémtettei jórészt csak Cˇ apek halála után következtek be, s fôképp csak a regény megírása után értesült róluk az emberiség. A mû középpontjában egyáltalán nem a szalamandra-világ leírása áll, hanem annak a kapitalista gazdasági rendnek és polgári demokratikus gondolkodásmódnak és fôképp politikának a rajza, amely létrehozza a szalamandra-tömeget, az ember és állat között elhelyezkedô lények mérhetetlen sokaságát, amely aztán megsemmisítéssel fenyegeti az emberi létet. Cˇ apek szalamandrái az egykori rab szolgák és a modern bérmunkások sajátos keverékei, amelyeket a kapitalista profitéhség termel ki és szaporít a végtelenségig, míg végül tömegük kezelhetetlenné válik, hacsak nem sikerül egészen emberiesíteni ôket, mert akkor bizonyára maguk irtják ki magukat. Ez utóbbi persze már a kettéhasadt és önmagával vitatkozó szerzô víziója. A regénynek a Stúdió „K”-ban látható változata nem olyan súlyos, mint az eredeti regény, de legalább olyan szórakoztató, mint egy sikerültebb Rejtôadaptáció. Lajos Sándor átirata remekül használ ki mindent, ami az eredetiben mulatságos, és az aktualizálásra is méltányolható irányt vesz. Kevésbé fontos, hogy a cseh vonatkozásokat magyarokra cseréli, lényegesebb, hogy a sajtó szerepét kézenfekvô módon a televízióéval helyettesíti be. A tömeghülyítés ábrázolása sokszor nemcsak vicces, de telibe találóan szatirikus is. A ragaszkodás a regényhez azonban némi za-Emlékeztetô a múltból Zappe László 29 BUDAPEST 2009 június
