Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. szám január - Zeke Gyula: Csendes Létterem
ja, Gazdag Dezsô, és mindazok, akik részt vettek a megformálásában, nem akarják megtagadni a múltját. Külön öröm a számukra, hogy az egykori törzsvendégkör egy része hû maradt a helyhez e nagyon más állapotában is. Mert hogy itt valami nagyon más készül, azt kezdettôl, a bontás és átalakítás augusztustól tartó munkálatai óta látni lehetett. Ahogyan a fiatal fônök úr – jó volt látnom, hogy számos mai szakemberrel szemben a gondolkodásában végre nyoma sincs az elmúlt korszak zsigerekbe ivódott vendéglátós reflexeinek –, nos, ahogyan ô meséli, csapata és a nagyrészt egyetemistákból álló vendégkör (ne feledjük, úttestnyire van csupán a bölcsészkar) már a hely elkészülte és nyitása elôtt alakulófélben volt, sokan pedig nem csupán érdeklôdve nézték, mi folyik ott, de önként a részeseivé lettek a munkálatoknak. Ahogyan kérdezem, rendre ugyanazok a kulcsszavak buknak ki belôle: beszélgetés, beszélgetés. Ismerkedés, bizalom és civil kapcsolatok a közös tér füstös és majd minden este élôzenés kohójában, ahol hétfônként ráadásul egy egészen különös, új dolog is zajlik, a SZÉF Alapítvánnyal közösen rendezett, „Ugorj fejest” címû, asztalok közötti, ötezer forintos fôdíjjal kecsegtetô kulturális vetélkedô. Még nem voltam a szemtanúja, ám említett barátom egy a jelen nem lévô költô hetven éves születésnapjára, valamint a saját maga és asztaltársai gyönyörûségére fölovasott Tan dori verssel már ihatott a fôdíj terhére. Mintegy varázsütésre telt meg hát a hely a nyitás napján, 2008. október 2-án fél ötkor, leültek az asztalokhoz, zsongani kezdett a tér, s e zsongás azóta is tart. A belsô az udvari kocsma-cafék – vagy ahogyan egyre inkább nevezik ôket: a romkocsmák – oly jellegzetesen budapesti formavilágát követi. Figyelemre méltó, hogy ez a hagyományos kávéházak belvilágára csak nyomokban emlékeztetô bútorzat és tárgykultúra e majdnem nagykávéházi térben valami módon mégis szervesül, és érvényes módon idézi meg az elpusztított kávés helyek levegôjét. A félkészség, a székek és az asztalok kopottsága afféle utalásos esztétikai többlettel telítôdik, egyszerre funkcionál és megidéz. A pult és a mögötte álló bárszekrények, polcok például húszas és harmincas évekbeli szobabútorok szétszedett darabjaiból állnak, illetve készültek. A már nem élô emberek szétesett magántereinek új formákba és funkciókba terelt darabjai ekképp a melankólikus emlékeztetés és a jelenidejû szenvedély közös edényeivé válnak. Olajozott fenyôpallók tartják a tárgyakat és embereket, itt-ott szônyegek kúsznak, terítôt, szônyegszerû kisebb darabokat az asztalok is kapnak. Külön figyelmet érdemelnek a falak és a mennyezet, amelyek fôként Fehérfekete Pisti képzômûvész látomásának kivetülé sei. Donald kacsa ereszkedik le a plafonról ejtôernyôvel, bicikli, gyermektricikli, hintakakas és hintakacsa függenek, csillárok minden korból, a falra nyitott bôrönd simul útra készen, törött székmaradvány lebeg, öregbácsi arcú gipszbagoly figyeli a fiatalságot, félbeszelt mûanyag hölgy ujján szürke gumipatkány lóg, tó a fal, rajta csónak, a vízbe esô úrnak csak a csíkos nadrágja látszik, és hemzsegnek mindenütt a rózsaszín gumibabák, állatkák, fôként malacok. Mintha a csak pár órája végbevitt új teremtés rózsaszín lényeit egy bûneibe fásult világba vetette volna az Isten, aki láthatólag szereti a Csendes Léttermet. Azt hiszem, kedvére van, hogy a reklámmentes térben a hölgyek kicsiny durit-poharakban szolgálják fel a kávét (Danesi), és nem szúrja a szemét, hogy a pult fölötti falra épített, mintegy ötször három és fél méteres fekete táblán az ô törvényei helyett a teljes itallap olvasható. Remélhetô hát, hogy esendô lényeinek ismerkedése sem lesz ellenére. ● 27 BUDAPEST 2009 január
