Budapest, 2009. (32. évfolyam)
6. szám június - Csider István Zoltán: Követési távolság
ja felé, ahová maga Friedman is szívesen betérne, megvenni az országos lapokban publikáló, ilyenformán országos hírû kritikus-szerkesztô legújabb kötetét, amely természetesen kritikákból szerkesztôdött megintcsak, mert Friedman igazán szereti az ô kissé, de szerfelett szellemesen lekezelô stílusát, szimpatikus neki, úgymond, az irály, de most nincs idô könyvesboltba térni, most követés van, és Friedman azért imádkozik magában, hogy a Liszt Ferenc tér és az Andrássy út sarkán aztán majd jobbra forduljon a férfi, az Oktogon felé, mert neki, Friedmannak mármint, ott van dolga, éppen ott. Pakli dohányt akar venni, szûrôt és rövid cigarettapapírt, mert válság van. Válság van, azt mondja, átálltam a sodrósra én is, felébôl-harmadából kijövök, hiszen egyrészt kevesebbe kerül, másrészt melósabb, olyan nincs, hogy egyszer csak rágyújtok, meg kell állni cigarettát csinálni, azt azért nem mindig és nem mindenhol lehet, ezért hát kevesebbet is szív, azt mondja. Elhaladnak egy pár mellett, a nô unottan néz maga elé, teste tompaszögben feszül a retkes falnak, egyetlen vigasza tán, hogy legalább hûvös; a férfi mellette felalá járkálva telefonál, szépen artikulálva küld el valakit az anyjába, mintha valami színi tanodában tanulta volna szépbeszédórán. Egyik keze a zsebében, megfeszül a finomnak látszó szövet, a zseb fogja le a gesztusokat. Persze balra fordul, úgyhogy Friedman alanyt vált, egy flanelinges, ô az új, de azért a nagy sietségben odabiccent a Csorba-szobornak, így halottaiban nagyon tudja tisztelni Adyt ugyanis. Hatvanas pasas, kopasz, barna tarkóján csillog az izzadság, igen, lihegi Friedman, meleg van valóban. Aztán köhög, arcába csapódik a cigarettafüst, mit szív ez elôttem? talpas Carpatit? így Friedman, aki élénken emlékszik még a kágéesté piac egyik legnépszerûbb csempészcigarettájára, amelybôl egyébként napi két és fél dobozzal szívott a nagyapja, olcsóbb volt lényegesen, mint a Munkás. Úgy szokott le az öreg egyik napról a másikra egyébként, mintha soha rá se gyújtott volna, aztán meghalt Friedman nagyanyja, és rögtön három dobozra ugrott vissza az adag. Aztán ô is meghalt. Gyerekkorában, mikor a lengyelpiacok a fénykorukat élték (noha már akkor is több volt az ilyeneken a román), azzal szívatták nagyobb barátai, hogy ott az összes cigaretta mérgezett, fertôzô, Csernobil meg minden, megtehették, hiszen akkoriban még könnyen összemosódott a fejében Románia és Ukrajna, meg minden más is. És hát igazából tökmindegy volt az egész, igazából most is tökmindegy, így Friedman, és már nem köhög, csak kicsit, de azért nagyot szív a pofájába csapódó cigarettafüstbôl, azt követi már, nagyapa cigarettafüstjét. Az öngyújtóját keresi – Hagyjál engem, én a mentôsnek is nekimegyek, úgyis kiszökök. Szûk, piros felsô, túl szûk. Négy közepes hurkaredô lóg rá a szintén túl szûk, kissé átlátszó fekete nadrágra, a test imbolyog, néha a fal tartja meg a nôt, néha a rendôr, aki Piszkos Harrynek képzeli magát, ezt nemcsak a tekintetét sötétbe burkoló szemüveg, hanem az erôltetett fapofa miatt gondolja Friedman. Aki az imént, a Carpati füstbôl leválva betért az ártalmas luxusszereket árusító boltba, és megvette a kellékeket, most pedig gyorsan csinál is egy bagót, közben a lábakat figyeli, illetve nem is annyira figyelné alapértelmezett módban, de csak a lábak vannak most a látómezejében, meg a cigarettapapír, a dohány. Szép masnira kötött fûzôjû edzôcipôk, fehér zoknival, mokaszinos férfi- s mokaszinos nôi lábak; két halálvékony pántos nyári topán, gyönyörû lábfejek; pirosra kékre, feketére lakkozott körmök; bakancs, majdnem érzi a lábszagot, hogy izzadhat! gondolja. Meg hogy merre mehet ez a sok láb, merre a biciklikerék, merre a babakocsi, merre a kis foxikutya, aki megadóan tûri a pórázt, engedelmesen üget a gazdája bôrcipôje mellett; egyáltalán: milyen lehet Budapest kutyaperspektívából? A másik rendôr, Piszkos Harry társa, sárga láthatósági mellényt visel, alkalmasint újonc lehet, úgy beszél az úerhába, hogy lehetôleg minden a kisföldalatti megálló környékén elhaladó lássa-hallja. Csak azt sajnálja valószínûleg, jegyzi meg rezignáltan Friedman, hogy mivel a hátán van a police felirat, nem látja, nem láthatja mindenki nagytotálban és egyidejûleg, hogy ô most rendôr és éppen úerhán beszél a központtal. – Ne éngemet basztassatok, hát ezek a bûnösök, ôket csukjátok le – mutat a piros felsôs, összesen talán négyfogú nô egy alacsony férfire, aki szintén a kis csoport tagja, csak eddig ezt nem vette észre Friedman, s aki mosolyogva lófrál a virágos stand és a telefonfülke között. – Ô meg az a szemét, akik elvették a gyûrûmet. – Ha nem hagyja abba az óbégatást, mentôt hívok, oszt mehet a pszichiátriára. Hát az kell magának? – kérdi Piszkos Harry, a csicskása nevet, a lopással megvádolt bajszos kis férfi meg azt mondja, szintén röhögve, az kell neki, az kell hát. – Éngem el is vitethet, ez akkor is ellopta a gyûrûmet, meg az a szôke, hát mindenki látta itt, mi történt. Piszkos Harry körbenéz, keresi a mindenkit, de nem találja. – Ki fogjuk vizsgálni. Megnyugodott? Válasz helyett a „szemlátomást zavart, ittas” nô ököllel megy a kis bajszosnak, közben szitkozódik is, úgy fogják le. A járókelôk nem értik, mi van, csak azok, akik eddig is figyelemmel követték a mozit az Oktogonon. Színes-szagos szélesvászon. – Akkor menjünk végig még egyszer az egészen, mondja a vékonyszájú Piszkos Harry. És végigmennek. Friedmant néhány sziréna zavarja a megértésben, csak annyit hámoz ki az egészbôl, amennyit eddig is tudott e párbeszédfoszlányokból, vagyis hogy annak a szôkének és ennek a kis bajszosnak, aki egyébként még most is moso-9 BUDAPEST 2009 június
