Budapest, 2009. (32. évfolyam)
6. szám június - Csider István Zoltán: Követési távolság
lyog, sikerült valahogy leszedni a gyûrût a mi tagadás, kissé részeg és nagyon kihívóan, egyszersmind roppant elônytelenül öltözött nô ujjáról, aki mutatja is, hogy innen, ni, hogy dögölnétek meg, a piszkos kurva anyátok és a többi. – Fejezze be, maga szerint olyan hangulatban vagyok, hogy kedvem van itt magát csitítgatni? – buknak ki a szavak Piszkos Harry ajkai közül. – Hívjak tényleg mentôt? – Éngem azt’ nem érdekel – a nô már vagy harmadszor indul neki a kajánul vigyorgó férfinek, aki élvezi a dolgot, úgy látszik. – Én azoknak is nekimegyek, mondtam mán, Isten látja lelkem. Isten szemüvege néha bepárásodik, mormogja maga elé Friedman, miközben az öngyújtóját keresi; aztán hozzáfûzi: asz szonyom. Chantanték Egy láb viszi el, találomra kiválasztott nôi, bokalánc és nyári kiscipô, magabiztosan lépked, úgy érzi, ô most a legjobb láb Budapesten, és Friedman nem az a fajta, aki ebbéli hitében jó szívvel megingatná, mert minek? Minek vegyem el az önbizalmát, gondol álmodozva Gigi lábára Friedman, és egyetlen, tényleg csak kósza gondolatként megfogalmazódik benne, hogy mégiscsak elô kéne keresni a képet a táskából, és odatolni ez elé a nô elé, nézzed, aranyom, ilyet úgyse láttál még. De nem teszi, csak követi, otthagyja a gyûrûlopási ügyet, elhalad a Fedél Nélkül árus, a szórólap-osztogató és a non stop internetkafé elôtt is, amelybôl digitális sötétség árad, nyitva van az ajtó; Jókaira is csak lopva néz, a kis nô a Nagymezô utcába fordul be, a Wabitsch ház felé, végül a Mai Manó Háznál ül le egy árnyékos asztalhoz, ahol így már négyen lesznek, és kisvártatva megérkezik az ötödik is, öt lány. Friedman nem érti, mit rendelnek, ô az operett elôtt ül le, a Kálmán Imre melletti hely foglalt, egy fúvós ül ott, ez a táskája formájából sejthetô. Néha feláll, sétál pár métert, aztán visszaül. Egyszer csak végleg elindul a Bajcsy felé, és mintha csak erre várt volna, megjelenik két turista, és Kálmán Imrével fotóztatja magát, Friedman próbál ott sem lenni, nehogy megkérjék, fotózzon egyet, neki más dolga van most. Ahogy nem érti a rendelést, úgy a társalgás is homályos marad neki, de egy Bródy Sándor tárca jut eszébe, az Öt leány, amelyben öt (voltaképp hat, de mindegy) lány vacsorál együtt, mind színésznôk, legalábbis közül van a színházhoz. Az egyik, ha jól emlékszik Friedman, valami külfölditôl betanult balettszámmal akar ugyancsak külföldre menni, a másik tagja volt egy chantantnak, ami körülbelül annyit tesz, hogy egy zenés mulató társulatához tartozott, igaz, színpadra még nem lépett; a harmadiknak egy rokona színésznô volt valóban, tôle lehetett tanulni egyet s mást, például hogy a nôi ajak: vörös. A negyediket kirúgták a színiakadémiáról, ezért aztán mint félig-meddig mégiscsak bennfentesnek, tekintélye volt társai között; az ötödik fejét operaénekes csavarta el, többször is. Szépek voltak, úgyhogy Friedman lejátszott pár ostoba dialógot, állapotosságról, megcsalásokról, színlelt és valódi szerelemrôl, de hamar megunta a sekélyes társaságot, továbbállt. Egy öregasszony nyomába szegôdött, aki az Ó utca felé ment, nem túl gyorsan, de Friedman ezt nem bánta, jól megnézhette legalább a kék szoknyát és a fehér blúz hátán az izzadságfoltot; a reggel még alighanem kifogástalan ôszes, göndör frizurát, ami délutánra kicsit összeesett. Az életre gondolt, és körbenézett, nehogy más is meghallja a közhelyet, amit maga elé motyog, ahogy elôrehalad, egyre csak izzad az élet is, aztán végül délutánra összeesik, elolvad a hajlakk, mint a vattacukor. Követni kezd egy galambot Áll a hetvenöt forintos tejszínes kávé felett, fogja erôsen a mûanyagpoharat a Hajós utcai hentes elôtt, a zöld napernyô alatt, nézi a takarítót az Opera kocsifel- s lehajtóján, hallgatja a próbát, figyeli, ahogy a szoprán megcsillogtatja a hangját, és bár egy ilyen hang nyilván még sokkal fényesebben csillog mondjuk ôsszel, kissé zord idôben, mikor lóg az esô lába, szinte már érezni az esô finom lábszagát, ami össze nem hasonlítható a bakancsos láb vélt szagával az Oktogonon, és az ember fázósan gombolja be a kabát legfelsô gombját is, és ahogy összerezzen, arra gondol, hogy na igen, mindjárt itt a tél – szóval, ha van ellenpont, van mivel kontrasztolni, akkor valószínûleg még fényesebbek a színek a koloratúrpalettán, de azért így sem rossz. Kolbász, mustár, Traviata: az operabarát reggelije. Az Andrássy árnyékos oldalát kis sárga locsolókocsi locsolja, ahová a permet nem ér el, oda a járda lejtése miatt csíkokban folyik a víz, és egy ponton, épp az elhagyott virágos standnál macskalábnyomok kezdôdnek, most azokat követi Friedman, egészen a Liszt Ferenc térig, halványulnak. Elpárologtak a nyomok vagy egyszerûen csak megszáradtak a kis lábak. Padot keres, csikkek mindenütt, nem annyi persze, mint a Kôbánya-kispesti áthelyezett buszmegállóban, ahol jóformán térdig gázol az ember a cigarettatorzókban, itt-ott féldekás cserkós üveg is pihen az oszlopok tövében – annál azért a Liszt Ferenc tér – minden hibája ellenére is – szofisztikáltabb, alig akadnak koldusok, akik McDonald-os papírpoharukban rázva az aprót, kéregetnének, kajára vagy ôszintébben: egyenesen minôségi vörösborra. Egy hajléktalan azért betalálja Friedmant is, aprót, cigarettát legalább, és Friedman ad, elôbbibôl legalábbis, a csöves meg traktálni kezdi, és Friedman csak azért nem mondja, hogy elég, én errôl már közöltem egy tárcariportot egy napilapban, ne mesélje tovább a történetét a lakásmaffiáról, a csalfa, kisemmizô feleségrôl, meg hogy milyen jó volna egy szomszéd, meg hogy tudom is én, mi az, egy szomszédnak örülni – tehát azért nem inti le, mert az elkoszlott ember is, akár csak a pénztáros, a bróker és a Klauzál téri keserû szemfelszedô: ember. Már egy hete csak Saridonon, marihuánán és hársfateán él Friedman, fáj a feje, azt mondja, néha egy kis unikum, de szigorúan csak olcsó helyeken, mármint utóbbi. Úgyhogy elköszön, követni kezd egy galambot, így ér vissza a Paulay Ede utcába, és mielôtt eltûnne a szuterén sötétjében, és már fogalmazná, hogy háromcent legyen, látja, hogy a galamb egy másikat kezd kerülgetni, aztán együtt szállnak fel egy ablakpárkányra. Elmosolyodik; ez olyan giccses, hogy megesküszik magának: sosem írja meg. ● 10 BUDAPEST 2009 június
