Budapest, 2009. (32. évfolyam)
6. szám június - Jolsvai András: Visszajáró LXIII.
Az jutott eszembe, hogy elbúcsúznék a tévészékháztól, amíg lehet. Rövidesen úgyis körbedeszkázzák majd, letakarják és átalakítják, végül egyszerû halandók számára megközelíthetetlenné teszik: lesz majd mélyen elkerített bejárat, behajtani tilos, parkolni tilos, idegeneknek belépni tilos, és egyáltalán – ha nem lenne is, mi dolgunk volna nekünk ott? (Ez még nem szomorkodás, ez még csak szintfelmérés.) Akárhogy is, ideje, hogy egy fôhajtással elbúcsúzzunk ettôl a háztól és mindattól, amit ez a ház nekünk, a mi generációnknak jelentett. Persze, volt ez korábban is: az épület, mint tudjuk, hivalkodó tôzsdepalotának született, a pénz mindenhatóságát hirdette, szemkápráztató módon, ahogy a templomokban szokás. (A részletek tekintetében a Ráday úrhoz utalom önöket: a szomszédos oldalakra, ott úgyis jó helyen vannak.) Magam már csak tévészékháznak ismertem meg, és voltam rá mérhetetlenül büszke már kisgyerekként: a televízió akkoriban mindannyiunk büszkesége volt, az emberi haladás szimbóluma és a közösségi összetartozásé. A bemondók, riporterek szinte családtagjaink voltak (hogy milyen volt a Tamási Eszter vagy a Takács Marika tegnapi frizurája, egy ország tárgyalta lelkesen), a vetélkedôk, fesztiválok gyôztesei személyes ismerôsök. Persze, sokkal kevesebb idôt töltöttünk a képernyô elôtt, mint a maiak, hisz nem is nagyon lehetett – naponta néhány órányi adás volt összesen, kivéve a hétfôt és a pénteket, amikor egyáltalán semmi – viszont az egész ország ugyanabban az élményben részesült. Mindenki tudta, hogy ki az a Simon Templar (magyar hangja Láng József), és milyen kísérletet végzett aznap el (sikeresen) Öveges professzor. Egy szó mint száz, valaha a televízióra mint kultikus jelenségre tekintettük, és eszünkbe se jutott, hogy ne szeressük nagyon. Az épületet is ismerte mindenki, minden nap feltûnt a képernyôn a Híradó elôtt, amikor a szignáloperatôr a bejárattól oldalt állva körbefordult a téren, mintha az egész világ a lába elôtt heverne. Álljunk hát mi is oda föl, és búcsúzóul pásztázzunk körbe a téren. Szép lett, ennyit kell elöljáróban leszögeznünk. Sok fa, sok zöld fû (ilyenkor kell jönni, nyárelôn), rengeteg pad, tágasság és békesség. Mi, pestiek, kik emlékszünk még az elmúlt évek ilyen-olyan eseményeire, tudjuk értékelni ezt. (S hogy a tévé a város szélére költözik, talán a teret igazán visszakapja a város – ha az épületet persze nem is.) Elôttünk a kôkandeláber, az ezernyolcszáznegyvenkilences megtorlás áldozataira emlékezik, s egyben arra, hogy akkoriban még itt állott az Újépület. (Méreteire jellemzô, hogy egészen a mai Batthyányörökmécsesig húzódott – ott, az épület sarkánál végezték ki elsô miniszterelnökünket.) Mögötte (tehát a park közepén) a tér alatt húzódó garázskomplexum központi épülete áll, oldalában a kellemes Hütte kávézó. (Aki parkolójegybe kívánja fektetni teljes vagyonát, itt megteheti.) Tovább tekintve (éppen ezen a vonalon) a széles körben méltán ismert Harry Hill Bandholtz tábornok szobra áll (vagy kicsinyitett formában, vagy élethûen: ez esetben bátran állíthatjuk, hogy a tábornok csak lelkileg volt óriás), alatta a felirat: „A hôslelkû amerikai tábornok, az igazság nemes bajnoka dicsô emlékére a hálás magyar nemzet 1919”, melybôl szomorú trianoni dallamokat vélünk kihallani. Ha kicsit balra fordítjuk képzeletbeli kameránkat, a szovjet hôsi emlékmû virágokkal és kordonokkal körbevett obeliszkjét látjuk, rajta – mindkét oldalon – a felirat, mely a felszabadító hôsök dicsôségét zengi. A kordon meg a virág együtt pontosan fejezi ki az emlékmû kényes helyzetét. Ahogy a szemben lévô amerikai követségét is. Ott még kerékvetôk, szögesdrótok és aszfaltba épített automata akadályok is nehezítik az életet – s bár a parktervezôk mindent megtettek, hogy enyhítsenek ezen a látványon, ez csak félig-meddig sikerülhetett. Az igazi megoldás talán itt is a kiköltözés volna valami távoli, védhetô pontjára a városnak. (Illetve az igazi megoldás persze az volna, hogy egyetlen ország követségének se kellene sehol a világon bunkernek álcáznia magát.) A teret övezô egykor csodás paloták (hogy végleg átmenjünk nagytotálba) mondjuk így, vegyes képet mutatnak. A Magyar Nemzeti Bank épülete rendben van, bár inkább zord, mint elegáns. A CIB Banké frissen felújított, impozáns. (És minden régi értéket megôriztek rajta. A homlokzatán Kossuth, Petôfi és a többi nagyjaink igyekeznek jó árfolyamon államkötvényhez jutni.) A mellette lévô házak azonban még várnak az újjászületésre. Az egyiknél éppen folyik a munka, ottlétemkor az egész palota munkában állott, még a tetô is hiányzott szegényrôl. Azt mondják, egész Pesten itt a legmagasabbak a lakásárak: érdemes hát beruházni e nehéz idôkben is. Még egy pillantás a Farger Kávézóra (sokan kedvelik manapság, mellette pedig a ház, ahol fél Magyarország fogait szabályozták egykor) aztán kapcsoljuk ki a kameránkat. Búcsúzzunk el a Szabadság térrôl, és sétáljunk ki a Honvéd utca irányába: ott van rögtön a felújított Bedô-ház, benne a „Magyar Szecesszió Háza” nevû magángyûjteménnyel, mely szép példa arra, hogy mire képes együtt a pénz és a szívós akarat. De ez már egy külön történet. ● után a perifériára szorulást és nézettségvesztést, a kommercializálódást, az egykor saját díszletgyártó üzemmel, jelmezvarrodával, grafikai- és fotóosztállyal, maszkmûhellyel és kelléktárral dolgozó, mûvészeti ambíciókat dédelgetô rendezôk, operatôrök, dramaturgok munkahelyétôl, a színészektôl nyüzsgô kupolateremtôl a kiüresedésig – az utóbbi szó átvitt és tényleges jelentése szerint is. Egy darabig megfigyelhetô volt, hogy egykori fontos vezetôk, mûvészemberek, sok mû létrehozói elérték, hogy valaki „leadja a nevüket”, be-bejártak, újságot olvasgattak egy sarokban, beszélgettek, vagy megebédeltek a „bisztróban”, Ági nál. Még nem tudható, vajon lesz-e az új óbudai székháznak egyszer, sokára „múltja”, visszavágyik-e majd oda valaki, kialakul-e ott a közösség érzése, mint a Szabadság téren, ebben az össze-vissza alakítgatott épületben, ami talán éppen ezért, mert nem volt minden ízében praktikus és célszerû, egyedi és szerethetô. Sok-sok ember érzi úgy, nem alaptalanul, hogy ott születtek barátságai, szerelmei, ott alakult ki ô maga, jött létre az a nyom, ami megmarad utána – hogy ott élte le az életét. E sorok írója csak egy közülük. ● 7 BUDAPEST 2009 június Visszajáró LXIII. Jolsvai András
