Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. szám január - Zeke Gyula: Csendes Létterem
A fönti sorozatcím alatt a BUDAPEST olvasói a 2009-es év során a város nemrégiben létesült újabb, vagy jelentôs átalakuláson átesett régebbi kávés helyeirôl kaphatnak közelképeket. Emlékezhetnek, nem elsô ízben már e hasábokon. A lap 2004. márciusi (harmadszori) újraindulásakor Kávézók kalauza fôcím alatt találkozhattak hasonló írásokkal. Azt a sorozatot afféle felvezetésnek szántam a 2005 áprilisában megjelent hasoncímû (Frankl Alioná val kö zös) bedekkerhez, amelyben a város már akkor is hat-hét éve zajló örvendetes kávés fellendüllésének régi és új presszóit, kávéházait és kávézóit próbáltuk áttekinteni, és – ötven hely erejéig – közelebbrôl is bemutatni. Ám hamarosan, már a kötet megjelenésének évében kiviláglott, hogy az új és újabb kávés helyek alapításának lendülete nem hagyott alább, s ma kijelenthetjük, azóta is tart. A sorozatot – még mindig ugyanazon cím alatt – 2006 és 2007 folyamán a Litera internetes irodalmi lap égi oldalain folytathattam, s a BUDAPEST fôszerkesztôje most látta elérkezettnek az idôt, hogy ismét Önök elé járulhassak vele. Az új sorozatcím – ÖRÖKKÁVÉ –, amellett, hogy a kávézás és a különféle kávés helyek évezredes történetére utal, e közvetlenebb folytonosság jelzése is. Teljes áttekintést persze most sem ígérhetek, csak a kávés jelenidô eleven metszetét. Valamiféle összkép a korábbi és a most következô írásokból – miként történt ez a néhai Bodor Ferenc presszós szövegeivel – csak késôbb, egy ma még mindannyiunk elôtt ismeretlen távlat látószögébôl állhat majd elô. A Belvárosba, a Ferenczy István utca elejére viszem el Önöket elôször, nem ok nélkül. Tavaly igen sokat álldogáltam ott hiába. Semmiképp nem tudtam ugyanis belenyugodni, hogy közgyûjteményben, képeslapgyûjtô barátaim és ismerôseim egyikénél sincs egy fia fotó se a hajdan a 26-os szám alatt mûködött, legendás Darling presszóról, amelyrôl ennek ellenére Mándy (és mások) révén – zaklató parado xon – szinte többet tudunk, mint bármely más, azóta szintén nem létezô eszpresz szónkról. (Az Otthonod, a kávéház címû, tíz részbôl álló kávéház- és presszótörténeti dokumentumfilm-sorozathoz – rendezte Csukás Sándor , forgatókönyv: Saly Noémi és Zeke Gyula – lett volna égetô szükségem rá, amelyet azóta a Duna televízióban egy ízben már megtekinthettek a tárgy figyelmes hívei.) Ácsorogtam tehát sóváran a másvilágra szökött Darling elôtt, amelyrôl kevesen tudják, hogy az 1949-es államosítását követôen 1969-ig Tünde presszó néven mûködött tovább, s helyén 1989 után sokáig kitûnô antikvárium állt – ma egy gyermekruhabolt –, de nem tudtam, mi tévô legyek. Megfordultam tehát, amit jobb híján gyakran tesz az ember, és futó pillantást vetettem a Csendesre, egyetemista korom egyik kultuszhelyére, ám nem jutott eszembe betérnem nyomott terébe, sem Az ész trónfosztásáról nem volt ugyanis vitatkozni valóm már senkivel, sem a tenyerem nem kívánja már úgy a kordnadrágos lánycombok nyugtalan támaszát. Vannak helyek, gondoltam, ahol megáll az idô, nekem azonban sietnem kellett. Annál inkább meglepett tíz napja a barátom, amikor közölte, hogy az ôszön túl kellett volna tennem magam a Darling hiányán, és odalátogatnom, mert a Csendes látványától elakad a szavam. Így lett, s ámulatom azóta sem hagyott alább. Ha ki nem a túloldalról érkezik, s így nem a fényes, hatalmassá nôtt ablakok zsongó fénye vonja magához elôször a tekintetét, hanem a Központi Antikvárium felôl a sarkon kanyarodik be, s az új belsô ekképp az ajtón belépve tárul elé, döbbenten állhat csak a tér hihetetlen tágulása elôtt. Össze kell szednie minden képzelôerejét, hogy higgye is, amit lát. Mondjuk, tudja, hogy a Múzeum körút 13-as számú bérpalota – amelybôl a 19. századi nagyváros arányos szépsége árad – adott otthont 1883 óta a jeles Fiume kávéháznak, s így tudja azt is, a kozmikus tágasság és védettség micsoda élményét adhatta a több mint öt méteres belmagasságú földszinti tér. Állni benne beavattatás lesz így is. S nem csak azért, mert a teret új alakítói megszabadították a nyomasztó álmennyezettôl. Eltûntek mind a sötét traktusok, boxok, falak, amelyek hajdan – és mostanáig azóta is kitartóan – a Kádár-kori depressziós védettség oly ismerôs levegôjét lehelték. A pincér pecsétes köpenyében, szalonkosszal a körme alatt úgy fordult asztalunkhoz az olajszagú konyha felôl, mint akit épp elbocsátottak, az utcafényt koszos pászmákban adagolták a zsugorított ablakok, a céklaszín abroszok november hetedikévé tettek minden napot. Most fiatal, kedves lányok szolgálnak fel, s egyikük tegnap, mint valami feminin faun, a falból kibontott két mélyzöld öntöttvas oszlop közül hajolt asztalomhoz, s kérdezte, mit óhajtok. Étterem volt évtizedeken át, most „létterem”: Csendes Létterem. Megálmodó-Csendes Létterem szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 26 BUDAPEST 2009 január ÖRÖKKÁVÉ
