Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. szám január - Tomsics Emőke: Az ország tetején
A teret két irányból, az Akadémia és a Dorottya utcától Lánchíd felé átlósan keskeny fasor szelte át. A csenevész fák a fôváros korabeli parkosítási politikájának jelképei lehetnének, amit e szavakkal jellemzett egy kortárs: „Egy igen befolyásos polgár szájából hallottam, hogy Pest nem falu, e város utcái arra valók, hogy azon a kereskedés a forgalom kényelmesen mozoghasson, következésképp, aki a zöldben gyönyörködik, kimehet a zöldbe, de ne kívánja, hogy a város szép téres utcáit faültetéssel elrútítsák.” A keresztbe futó vézna kis fasort az után ültették, hogy 1861-ben a pesti építészeti hivatal tervet készített a Lánchíd elôtti tér „ligetkertté” alakításáról, melyben egy kút is szerepelt a Nákó-ház (helyén ma: Gresham-palota) és a híd közötti területen. A koronázási ünnepségekre a fácskákat kivágták, mert akadályozták a lovas bandériumok elhelyezkedését a téren. 1868 márciusában került ismét szóba a tér fásítása, de a bizottság abban állapodott meg, hogy várnak még, míg a Széchenyi-emlék helyét kijelölik. Hevesi Lajos, a fôváros vitriolos tollú kritikusa 1871-ben így írt az újraültetett, sétánynak aligha nevezhetô fasorról: „Ha Bécsnek megvan a maga Práter-fasora, Pestnek is van Lánchíd téri dupla fasora. Ezek a Lánchíd tér egyetlen lakosai, kik mit sem láttak az 1867-iki koronázási ünnepélybôl, mert akkor mind kihúzták ôket a földbôl és csak jóval az ünnepély után ültették ismét el. Szegény szerencsétlen fácskák, melyek örökös csemete-életre vagytok kárhoztatva! Mióta én ismerlek, bizony még egy levelet sem hajtottatok és egy árva vonalnyi potrohot nem tudtatok ereszteni. Fasor, mely tulajdonképpen seprôsor. Mindig attól félek, hogy egyszer egy utcaseprô mind ezen fatörpéket kitépi a földbôl, gyökereikkel fölfelé fordítja és koronáikkal söpri végig a Lánchíd terét. Pedig többet ér nálatok az igazi cirokseprô.” A Lánchíd téri sétahely nem csak az írókat, de a népszerû karikaturista, Jankó János rajzirónját is többször megihlette. A sétánynak valóban csak nagy jóindulattal nevezhetô fasor mellett kétféle lámpaoszlopot láthatunk. Balra egy díszes, háromágú kandelábert a Duna Gôzhajózási Társaság öntöttvas kerítés mellett, mely a felvételi iroda elôtti teret világította meg, s egymástól meglehetôs távolságra néhány egyszerû lámpaoszlop volt hivatva a sétány megvilágításról gondoskodni. Sok kritika érte abban az idôben Pest közvilágítását s a ritkásan álló lámpákat nézve nem minden ok nélkül. Vadnai Károly 1863-ban Az Ország Tükrében így jellemezte a városi tanács közvilágítással kapcsolatos vélekedését: „a rendszeretô, jó lakos korán haza megy, s ekképp nincs szüksége világításra, aki pedig késôn ôgyeleg, magának tulajdonítsa, ha a sötétben botorkál.” A teret határoló épületek közül ma már csak az Akadémia palotája áll. A képen mellette a korabeli Pest két jelentôs szállodája látható, melyek annak köszönhetik megszületésüket, hogy a tér a Duna Gôzhajózási Társaság kikötôje és a Lánchíd jóvoltából a város egyik legfontosabb forgalmi csomópontja, az észak felé terjeszkedô Lipótváros szíve lett. Jobbra az Európa szálló – a háború áldozata lett –, a fotográfia készítésének idején élte fénykorát. Az eredetileg két ház akkor kapott közös homlokzatot, mikor 1850-ben szállodává alakult. Nevét a homlokzat tetején álló, Európa elrablását ábrázoló bronzszoborról kapta. 1865-ig, a Vigadó megnyitásáig ez az elegáns épület rendelkezett a korabeli Pest legnagyobb báltermével. Az Európa fontos szerepet játszott a nemzeti öntudat 1860-as évekbeli ébresztésében. Itt tartották az elsô bálokat, melyeken mindenki magyar ruhában jelent meg, 1861-ben pedig megrendezték az író segélyegylet javára tartott elsô „írói estélyt” Reményi Ede, Prielle Kornélia és Szerdahelyi Kálmán fellépésével. A koronázás idején az Európában szálltak meg a legelôkelôbb vendégek, s 1873-ban egyik lakosztálya a walesi herceget látta vendégül. Szintén lakóházból vált szállodává a mellette látható, már az Akadémia utca elején álló, nemes, klasszicista formáját a mai napig ôrzô épület, az egykori István fôherceg szálló. Az épületet 1846-ban alakíttatta a pesti vendéglátás egyik fellegvárává Em merling Károly és két év múlva az igazság ügyi, a kereskedelmi és földmûvelési, valamint az ipari minisztérium lelt otthonra benne. Az István király is súlyos sérüléseket szenvedett 1849-ben a Pestet lövetô Heinrich Hentzi ágyúitól, mai formáját az azt követô újjáépítéssel nyerte el. Képünket Gévay Béla készítette. Nem kellett messzire cipelnie a hatalmas fotografáló masinát, 1867 óta a közelben, a Dorottya utca sarkán álló Wurm-udvarban – amit az 1860-as évének elsô felének szenvedélyes magyarosítási hulláma „Féregudvarra” magyarított – tartott mûtermet. A reformkor egyik legnagyobb bérházának udvarán állt az emeletes üvegterem és tulajdonosa büszkén hirdette „hogy ké pei úgy ízlés, mint olcsó és gyors elôállítás tekintetében nem engednek egy hajszálnyit sem a versenytársaknak”. A Bécsben tanult, kísérletezô kedvû, kedvelt portréfotográfus városképek készítésébe és forgalmazásába is belevágott. Bár kortársai közül mások is megörökítették Budapestet, Gévay Béla és a Zograf és Zinsler firma a lassacskán éledezô idegenforgalmat célozták meg olcsó, sorozatban és darabonként is megvásárolható, albumban gyûjthetô vizitkártya képecskéikkel. Az úti képek élvezetének általános módja akkortájt a sztereoképek gyûjtése volt, de a vizitkártya, melynek nézegetése nem igényelt semmi eszközt, kényelmesebbé tette a fotelban történô utazgatást. A kartonon látható felirat nem csak arról árulkodik, hogy a felvétel a szerzô Pest Ofner Ansichten címû gyûjteményének darabja, hanem arról is, hogy ezen belül az Akadémiai palotáról felvett képek önálló sorozatot alkottak. S valóban, Gévay Béla több felvételen örökítette meg a magyar tudományosság székházának belsô tereit, az 1865-ben az épületben elhelyezett Esterházy-képtárat, melybôl 1871-ben megalakult az Országos Képtár: a mai Szépmûvészeti Múzeum egyik elôdje. ● 25 BUDAPEST 2009 január
