Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. szám január - Jolsvai András: Visszajáró LVIII.
tûzrendészeti elôírásokon át a tulajdonosváltások, névváltozások listázásán át, az építésszületés és az eltûnés dokumentumaiig. Kelecsényi keresi, és alighanem meg is találja a választ a pusztulás képeinek magyarázatára: tv, videó, dvd, a házimozi illúziója, digitális világ, individualizálódás, hibás gazdasági döntések és így tovább.. „Keserû igazság” tagadhatatlan. Én mégis bizakodóbb vagyok. A mozizásnak, amíg dolgoznak nagyformátumú alkotók, nem lesz vége. Apró termekben, art mozikban, nem túl sokan, de mindig ott lesznek a megszállottak. Elég arra utalni, hogy akár csak Budapesten is milyen sok embert mozgat meg, diákoktól idôsekig, egy-egy filmszemle, fesztivál, a Moziünnep vagy idônként egy slágerfilm. A könyv szerkezete áttekinthetô, telitalálatok a fejezetcímek, hasznosak az adatok. Néha azonban „maga mindent kétszer mond” érzése támad az embernek a tematikus részek és a kronológia esetenkénti összemosódása miatt. Az ismétlôdéseket, a „vágáshibának” minôsíthetô döcögôs átvezetéseket hasznos lett volna kigyomlálni a szövegbôl, akárcsak a néha modoros, túlírt mondatokat. Nagy erénye a kötetnek a gondosan válogatott képanyag, melynek darabjai szépen illeszkednek a textushoz, nem pusztán illusztrációk, hanem az információnak a betûkkel azonos értékû hordozói. Kelecsényi László hézagpótló, se nem túl elvont, se nem eleresztetten szubjektív munkája jól olvasható, tanulságos, és szomorú olvasmány. Bátran ajánlható tizenegytôl száztizenegy éves korig bárkinek, aki kíváncsi a 20. századi kultúrára. ● Kelecsényi László: Mozizó Budapest - 111 év a pest-budai mozgókban. (A MESÉL A VÁROS sorozat kötete) Holnap Kiadó 2008. 4900 Ft. Voltaképpen magyarázattal tartozom. Önmagamnak tartozom magyarázattal, hogy miért nem jártam eddig a Népszínház utcában. Féltem, egyszerûen szólva. Nem az atrocitásoktól féltem (sötétedés után pedig az is könnyen megtörténhetik errefelé az emberrel), hanem a csalódástól. A Népszínház utca nekem, mióta az eszemet tudom (mióta ezt az utcát tudom, hogy egészen pontos legyek), egy merô csalódás. Voltaképpen azt nem értem évtizedek óta, hogyan tud egy város így elherdálni egy ilyen utcát. Amelynek fekvése ideális, építése hibátlan, házai csodálatosak (lehettek valamikor), keresztutcái izgalmasak, melyet egy körút és néhány tér határol – melyhez tehát nem kellene sokat hozzátenni, hogy igazán fontos helye legyen a városnak. Ehhez képest – nekem úgy tûnik – mindig csak elvesznek belôle. Ennél nagyságrendekkel rosszabb viszonyok között élô utcákból nevetve ki lehetett hozni sokkal, de sokkal többet: elég, ha a Tompa utcára vagy a Ferenc térre utalok. De a Ráday utca lehetôségei is rosszabbak, hiszen sokkal szûkebb a tér, nem úgy, mint itt. Képzeljék el a Népszínház utcát efféle sétálóutcának – kerthelyiségekkel, teraszokkal, padokkal. Az milyen nagyon pompás lehetne. Na, akkor most sürgôsen hagyják abba a képzelgéseket. Vegyenek egy nagy levegôt, és sétáljanak végig velem egy fázós téli délelôttön a Népszínház utcán. Hajdan a sertéshizlaldáiról, késôbb a kárpítosmûhelyeirôl volt híres. Mai formáját (vagy formájának vázlatát) a huszadik század tízes éveiben nyerte el, ekkor épültek többségükben fényûzô (bizony, bizony, tudom, hogy ma már hihetetlen, de csak mélázzanak el a homlokzatokra nézve vagy egy-egy kapualjba pillantva) négy-ötemeletes bérházai, ekkor fektettek villamossínt kockaköveire (tudták, hogy a város leghosszabb villamosvonala, a 2-es viszonylat egykor erre is járt?), ekkor kapott lendületet a sok apró-nagyobb bolt a földszinteken, és ekkor ért zenitjére itt számos vendéglô és kávéház. Mi pedig megint elkéstünk száz esztendôt. Induljunk a Teleki tér felôl, legalább rögtön van okunk a szomorúságra. A trapéz alakú teret az utca két háromszögre vágja, egyik fele a senki földje – valaha talán az egész közösségé lehetett, de most csak az enyészeté: széttört padok, dudva és muhar mindenfelé. A túlnani háromszög maga a piac, minden pesti piacok legszomorúbbika. Használt ruha, használt zöldség, használt közönség. És persze büfének álcázott kocsmák, melybôl látunk még eleget sétánk során. Ez a szegény tér több mint fél évszázada nem ócskapiac, mégsem tudja kiheverni a múltját. (Az Ecseri út például régen kiheverte.) Az ember azt hinné, a Lujza utca után már csak fölfelé vezethet az út. De téved. A piac vonalát követjük, a páratlan oldalon haladunk a Blaha felé, hegyes- és tompaszögû utcatorkolatok során (a névváltozások sora e környéket is utolérte, pedig a nevek többsége régi – Kis fuvaros, például, ahol persze nem a fuvaros kicsi, hanem az utca), Pogány József elesett, Bacsó Béla még tartja magát. (De ha túlnan a Somogyiból Molnár lesz, az ô napjai is megszámlálvák.) Az egykor szebb napokat látott házak kopottak, szürkék, fáradtak, a boltok többségére redôny, zár került, üresen pusztul, a maradékokról is látszik, a holnapi túlélésért küzdenek. Pedig a hetvenes-nyolcvanas években a kopott díszletek mögött errefelé komoly kereskedelmi munka folyt, afféle szürkezónás, dollárt, márkát és márkás farmert éppúgy lehetett kapni a „használtruha” portálok mögött, mint ugyanazt hamisítva. (Néha még az árak is ugyanazok voltak.) Mára a kispályás kapitalizmusnak befellegzett: csak a kocsmák bírták ki a rendszerváltást a Népszínház utcában. Maradtak még, persze, toll és habszivacsbolt meg kelmefestô meg antikvárium (ablakában egy hintaló) meg ódivatú villanyszerelô meg turkáló (puccos cucc, ez a neve szegénynek), van kalapos, melyet kilencszázhatban alapítottak (s jobb, ha az alapító már nem látja, mi lett a szalonjából), van Carbon Kft., ahol aktív szeneket és önkenô perselyeket kaphatni (hiányt pótol, annyi szent), van egy földalatti étterem is, meg, mint mondottuk, rengeteg kocsma. (Széles az ív a talponállótól a texasi típusú sörözôig.) És a pusztulás illata lengi be a vidéket. Miközben van két új (erôsen fapados) szálló, miközben itt épül (a Köztársaság tér sarkán) a négyes metró megállója, miközben a szürkeségbe be-bevillan egykét gyönyörû falkép, kovácsoltvas kapu, mûteremlakás-ablak. A magyar szecesszió, a Lechnertôl Lajta Béláig ívelô szellemi mûhely erôsen rajta hagyta a nyomát a Népszínház utcán – nem rajtuk múlt, hanem a méltatlan utódokon, hogy ma ez a város egyik legelkeserítôbb utcája. Tíz év múlva visszajövünk: a remény hal meg utoljára. ● 23 BUDAPEST 2009 január Visszajáró LVIII. Jolsvai András
