Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. szám január - Kresalek Gábor: Menjünk a moziba be...
Barátom, Jerome, a lágy lelkét militáns ki rohanásokkal palástoló festô kamaszkorunkban elhatározta, hogy ötven órán át fogja nézni a kedvenc filmjét: a „Halál 50 órája” címû opust, elsôsorban az Ugocsában. (Ha a hatvanas évek végén lett volna videó, ötlete semmi kihívást nem jelentett volna, és bizonyára fel sem merül.) Sok haszna persze a penzum teljesítésének nem lett, de ez az emlék felidézi bennem a hatvanas évek filmes-mozis báját. Eszembe jut a könyvben is felsorolt budapesti helyek-intézmények sokasága a premier filmszínházaktól a „kispiszkosokig”. Kelecsényi László a kezdetektôl indul va szalad végig a film- és mozitörténeten. A pesti hôskornak a hatvanas-hetvenes éveket tekinti. Állítása talán vitatható, de magam is osztom ezt az álláspontot. Ha nem lettek volna gyermekkorom „filmszínházai”, mi lett volna velem azokban a rémes években (1965-66), amikor egy szerencsétlen edzôváltás miatt bojkottáltam a KSI atléta szakosztályának tréningjeit. Mert otthonról emiatt menni kellett. A család erôsen preferálta a testedzést, de a futópálya, edzôm modora miatt, elviselhetetlen terepnek bizonyult. Minden edzésnapon, sportszatyorral a vállamon a moziba menekültem. Bejártam Pestet és Budát, ábécé szerint végiglátogattam az Alfától a Zrínyiig szinte mindet. Elsôsorban a „kardozós” filmeket preferáltam, meg Fantomast. Szép lassan beleszerettem a mûfajba: néhány év telvén a mozik szerelme mellé a „komoly” filmek iránti olthatatlan szenvedély is társult. Toldi, Filmmúzeum, Egyetemi Színpad, Fellini, Bergman, Jancsó, Godard, BBS. Velem is úgy történt, ahogyan az a könyvbôl kitetszik. A szerzô szikár adatokkal, idézetekkel tûzdelt „érzelmes utazást” tesz ebben a világban. Legfôképpen a hiányt, az „Elveszett paradicsomot” tárja elénk. Látszólag mûvelôdés-, film- és társadalomtörténeti, ismeretterjesztô esszéfolyamot ad a kezünkbe, de valójában az eltûnô közösségi tereket, a mozi közösségteremtô funkciójának erodálódását panaszolja. Mondandójának lényege: a mûfaj visz szaszorulása nemcsak kultúrafogyasztási szokásainkon üt rést, hanem a mozi egykori szimbolikus funkcióinak elvesztéséhez is vezet. Az adott film mást jelent egy bármennyire is véletlenszerûen egy légtérbe került társaságnak, mint akár a legprofibb házimoziját magányosan szemlélô személynek. És valóban, az adott két órára egy légtérben, tetszôleges halmazban fogyasztott élmény is láthatóan nemzedéki emlékké vált. S még ennél is erôsebb kohéziós erôt jelentettek a filmklubok, „kult-mozik” tudatosan verbuválódott, vitakultúrájukat is csiszolgató, egymással ebben a térben szoros nexusba keveredô társaságai. Ám írónk nem akar panaszkodni, „sírni a férfinak nem szabad”, érzelmeit a tények felsorolása mögé rejti. Némi konzervativizmus ezen a hozzáálláson túl is tetten érhetô a szövegben: „nemszeretemviszony” a bankokkal, az új filmnyelven beszélô, a mai szerzôi alkotások iránti közömbösség, a videoklipek és az új hordozók hatásának semmibevétele a modern filmnyelvvel kapcsolatban. A forma adatgazdag és szikár, Kelecsényi láthatóan szinte mindent tud, amit témájáról tudni érdemes. Idôrendben halad végig az egyetemes és a magyar történet legfontosabb állomásain. A technikai, illetve mozitörténeti adatokat párba állítja a szakma- és mûvészettörténetiekkel. Felsorol mindent, ami fontos, a vetítéstechnikától a kezik, csak éppen úgy, hogy a sátán egy ostoba véletlen folytán veszít. A rémes alkoholista banda pedig, élükön a nagyszájú vakkal, szinte megdicsôül. Ha valaki netán nem értené, hogy miért is kellett mindezt három órán át néznie, azt azért a szórólap szövege eligazítja. Egy mítosz mai világba áttett parafrázisát láttuk: „Van Dublin fölött a hegyen egy erôdszerû, elhagyott épület, kicsi ablakokkal, vaskos falakkal, templomra, várra egyaránt hasonlító ház. Ez a Hellfire Club, ahol az ördög kártyán nyerte volna el a monda szerint az ott tivornyázó angol urak lelkét valamikor régen. Éjszaka volt, zúgott a szél, és a többi, és akkor a tivárnyázó angol urak társaságába kicsit részeg, de elegáns, ismeretlen úr érkezett, hogy melegedne meg egy kicsit, mielôtt továbbindul. Le is telepedett, majd be is szállt a kártyajátékba, és csöndes, de magabiztos tehetséget árulva el, sorra nyerte a köröket. Egyre nagyobbak lettek a tétek. Mikor egyik áldozata véletlen leejtett egy kártyát, lehajolva halálra váltan vette észre a pislákoló fénynél, hogy vendégüknek patái vannak. Mikor rémülten felegyenesedett, az ördög, más néven púca egy szempillantás alatt felröppent és eltûnt egy tûzgömbben, kénköves bûzt hagyva maga után... Egy dublini házban, mit sem sejtve ezekrôl a dolgokról, egy vénember, aki nemrég vakult meg; az öccse, aki vak bátyját támogatni érkezett vissza vidékrôl, ahol hajóskodott is korábban; régi barátjuk, aki a feleségétôl és a gyerekeitôl szökött át ide; és egy másik ismerôs, akirôl tudható, hogy az öcs régi szerelmével él most együtt – összegyûlnek pókerezni karácsony este. Szánalmasságuk, vesztességük, az életüket rajtuk állandóan számon kérô többi ember elôl ide zárkóznak be rengeteg whiskeyvel, ebbe a hegyoldalba épült házba, amelyik Howth-ban áll, pont a város másik végén, mint a fenti régi klub... Biztonságos hely. Ezen a szentestén a kinti viharból egy idegen érkezik...” Mindennek tudatában a nézô észreveheti, hogy miközben bejött, középkorias várfalutánzat borította a terem oldalát, Sebô Rózsa díszlete tehát tulajdonképpen egyesíti a két épületet, a régit és a mait, csak ez a játékot nemigen befolyásolja. Kovalcsik Anikó jelmezei jellemhez-al kathoz illô mostani ruhák, és Göttinger Pál lelkiismeretesen kidolgozott, alapo san megkoreografált rendezésében sincs semmi, ami realisztikus humorizálásnál többre utalna. Mindössze Kálid Artúr ereszt meg olykor ironizált sátáni kacajt. Csak hát ezt az utóbbi évtizedekben agyonkoptatott-nyúzott nyomorszínházat valószínûleg az ördög személyesen se tudná érdekessé tenni. ● Menjünk a moziba be... Kresalek Gábor 22 BUDAPEST 2009 január
