Budapest, 2009. (32. évfolyam)

2. szám február - A "Sándor" - Részletek Sándor Paula emlékirataiból

– Nem fogok többé könyörögni, nem aka­rom, hogy koldusnak nevezzen! Megtartotta szavát. Nagyapám borzasztó szigora különös módon csak kis dolgokban nyilvánult meg, ezekben kegyetlenül kínoz­ta gyerekeit, míg a nevelésükkel és tanítta­tásukkal igazából nem törôdött. Így történ­hetett meg, hogy a ragyogó képességekkel rendelkezô fiú gyermekkorában semmilyen képzésben nem részesült, csupán tizenhét éves korában, Sándor Vince gróf halála után, kezdte a legszükségesebb dolgokat autodi­dakta módon elsajátítani. Ekkor azonban már a saját ura volt. ... Vince gróf soha nem engedte meg fiának, hogy lovagoljon, vagy vadásszon. Ô ennek ellenére – azt gondolom ez vitathatatlan tény – korának legjobb lovasa lett, s vadászként is a legjobbak között tartották számon. Bajnára költözve nemcsak a birtok kor­mányzásának „gyeplôjét”, de lovaiét is azon­nal saját kézbe vette. A kocsiból kiszállva az istállóba sietett, s kiadta a parancsot, hogy nyergeljék fel az általa elsôként megpillantott gyönyörû angol telivért. Öreg nevelôje, egy bizonyos Kosztarovics, aki az öreg gróf halála után is a Sándor háznál maradt, a következô megjegyzést merészelte tenni (annak ellené­re, hogy már a hétéves fiútól is félt) – Meg kell tanulni lovagolni, nem szabad felülni tüzes paripára csak úgy, ez a ló biztos ledobja a gróf urat! – Akinek elôbb tanulnia kell a dolgot, soha nem fog jól lovagolni! – válaszolta az ifjú, majd felpattant a paripára. Mindenki csodál­kozására simán ment a dolog. Apám úgy ült a lovon, mintha rászegezték volna, majd kör­be táncoltatta, olyan ügyesen, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Kérésére ki­feszítettek egy rudat, ezt többször átugrat­ta, végül kiadta a parancsot, hogy oldják el a nyereg szíját. Kérését félelemtôl remegve teljesítették. A lovasok legbátrabbja lehajolt, félredobta a nyerget és továbbhajtva többször átugratott egy fix akadályt. Az emberek tá­tott szájjal figyelték a mutatványt. ... Tény, hogy apámnak mágikus hatalma volt a lovak felett. Késôbb, amikor már a saját istállóját naponta meglátogatta, rend­szeresen megtörtént, hogy a néven szólított állatok apám hangját hallva úgyszólván „kábulatba” estek. Megismerték urukat, mesterüket... Angliai látogatása alkalmával általános el­ismerést vívott ki különleges lovagló tudo­mányával. Alig két hét alatt az ottani sportvi­lág neves alakja lett. A Melton Mowbrayban rendezett, úgynevezett „Parforcejagd” verse­nyen mindenki csodálta bátorságát, ügyes­ségét és mesebeli rettenthetetlenségét. A ló­kereskedôk arra kérték, hogy próbáljon meg betörni olyan lovakat, amelyekkel korábban senki nem boldogult. Az egyik legismertebb kereskedô, név szerint Anderson egy csodá­latos paripát mutatott apámnak „Ha ön ezt az állatot ráveszi, hogy ne vesse le azonnal lovasát, felajánlom önnek potom 100 fontért!” Apám ráállt az üzletre, így a lovat Meltonba hozták. A megbeszélt helyen oldalra vezették a paripát, apám azonnal felpattant a hátára. Ebben a pillanatban a ló felágaskodott, majd azonnal nekiiramodott. Valószínûleg apám „lovas-mûvészetének” köszönhetôen az ál­lat lassan kezdett megnyugodni, s amikor ez tökéletesen megtörtént, ló és lovas visz ­szatértek a gyülekezôhelyre, itt várakozott a halálra rémült lókereskedô. Apám könnyû vágtában közeledve így szólt hozzá: „Kiváló paripa, hálásan köszönöm az ajánlatát, hol­nap megkapja a pénzét” Anderson ekkor így szólt az ott összegyûlt urakhoz: „That is not a man, that is the devil”. (Ez nem ember, hanem maga az ördög.) ... Szüleim Bécsben ismerkedtek meg. A za­bolázatlan, vad férfinak éppen a legnôiesebb hölgy nyerte el tetszését. A nemes, nyugodt, elôkelô tartás, szellemesség és gyönyörû kül­sô lenyûgözték, és megkérte a kezét. Anyai nagyapámat nagyon meglepte a lánykérés, szóvá is tette aggályát, hogy szerinte két ilyen ellentétes jellem nem illene össze. Anyám azonban viszonozta apám érzéseit és a házas­ságkötés létrejött. Mindenki számára rejtély volt, hogy anyám csendes és visszahúzódó természete hogyan kelthetett szimpátiát és szerelmet egy ilyen féktelen férfiban. Szá­momra egyszerû a magyarázat. Általában a teljesen különbözô egyéniségek vonzzák egymást. Apám, nagyon okos ember lévén nyilván úgy gondolhatta, hogy hozzá csak egy nyugodt, megfontolt asszony illik. Ne­mes szellemû ember lévén pedig szerette a jó modort, disztingvált külsôt, így döntése 31 BUDAPEST 2009 február Sándor Móricz, a kisgyermek

Next

/
Thumbnails
Contents