Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - A "Sándor" - Részletek Sándor Paula emlékirataiból
a családunk uradalmait Ausztriában. Azóta itt élek. Gazdálkodunk, szántót, erdôket mûködtetünk, állatot tartunk. Szôlészkedünk, borászkodunk. Jó itt élni, tudja? Nyugalom, rend, békesség, jó kedély. Vidéken még most is osztrák az osztrák. Hoch Sandor! A kisebbik ebédlôben idôközben megterít a személyzet. Kitûnô a hercegi fehérbor, érett, zamatos rizling, amit a vajpuhára dinsztelt, márványos felületû marhahúshoz, a zöldségkörethez, a rösztihez kínálnak. Zárásul narancsszuflé, fekete következik. S míg a súlyos ezüstvillák, kések és kanalak dolgoznak, tovább beszélgetünk. Legfôképpen az életrôl. Újra és újra arról, hogy milyen jó osztráknak lenni. S hogy jó lehetne talán magyarnak is. Bár ami a nemzeti érzelmeket illeti, már maga az Ördöglovas sem volt mintaforradalmár. Éppen Bécsben lakott, amikor kitört a lázadás, és a tömeg az otthona, Metternichék palotája körül zajongott. Gróf Sándor Móric lement az utcára, s az elsô hangoskodót, aki éppen azt kiabálta: Éljen a köztársaság! úgy vágta pofon, hogy bezuhant a kapu alá. Mit gondolnak, mi történt? A tömeg lelkesen megéljenezte. Hoch Sandor! – kiabálták. És szépen hazamentek. ...Nagyon féltem édesapámtól. Hirtelen természete, vad, száguldó lovaglása, zengô hangja – melyet negyedórányi járásra is hallani lehetett –, sokszor próbára tett óriási ereje, mind-mind megfélemlítettek, majdhogynem terrorizáltak gyermekkoromban. Gyakran mondogatta nekünk, hogy egész életében soha nem ismerte a félelmet. Elsô ízben három évesen adta bizonyságát rettenthetetlenségének és csodás életerejének. Egy kutyával játszott, amikor az hirtelen úgy megharapta az ujját, hogy a vére ömleni kezdett. Egyetlen jajszó vagy kiáltás nem hagyta el a száját, megszorította az állatot, egy darabot kiharapott a fülébôl, majd kiköpte és így szólt félrelökve ôt: „Ha te meghajapsz engem, én is meghajaplak téged!” Nagyapám, gróf Sándor Vince Budán lakott a királyi várudvarral szembeni házában, mely manapság „Sándor-palota” néven ismert, és a mindenkori miniszterelnöknek ad otthont. Az épület jelenleg állami tulajdonban van. Sándor gróf nagyon szigorú ember volt, súlyos köszvénye pedig még mogorvábbá és barátságtalanabbá tette. Nagyanyám, Szapáry Anna grófnô angyali természetû, nagyon okos asszony volt, az egyetlen teremtés, aki hatni tudott rá. Neki sem sikerült azonban gyermekeivel szemben jobb belátásra bírni, vagy legalább megfékeznie ôt, így a Sándor-palotában valódi terror uralkodott. Apám imádta édesanyját, de úgy érezte, hogy apja eltaszítja és megveti ôt. Késôbb, még felnôtt fejjel sem ismerte be, hogy természete sokban egyezik az övével, ezért gyakran mondogatta: „ô csak a mamára hasonlít”. A zsarnok és despotikus vonásokat azonban mindenképpen apai részrôl örökölte, míg a jóságot és nagylelkûséget tényleg édesanyjától kapta. Sándor Vince lakása és a Várszínház között egy átjáró épült, amelyen keresztül esténként átjárhattak a színházi elôadásokra. A gyermekeknek az esti program elôtt minden alkalommal engedélyt kellett kérniük, hogy szüleikkel együtt mehessenek. Kérésükre a válasz minduntalan így hangzott: – Nem szenvedhetem ezt az örökös koldulást! A kis Móric egyszer elhatározta, hogy nem kéri apja beleegyezését. Ettôl a naptól kezdve háromnegyed nyolckor szörnyû jelenet következett, záporozott a büntetés a makacs fiú fejére. Semmi sem segített, Móric közölte édesanyjával: 30 BUDAPEST 2009 február Sándor Paulina A „Sándor”!
