Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Schwartzenberger István: Kulturális nagyüzem, élhető tér
Úgy két nappal a koncert elôtt lehetett, hogy jöttünk a Lágymányosi hídon, amikor elkövettem a hibát: mondom, ide jövünk szombat délután, itt lesz a muzsika, ide kell majd felvennie a születésnapjára a nagymamájától kapott „csinosruhát”. A gyerek pedig csak forgatta a fejét, nézett az autó ablakán át, tekintetével kereste a palotát, amely nyilván nem látszott, mert jobb felôl eltakarta az a nagy, böszöm, sokablakos épület, amelyik a hídról nézve még mindig úgy fest, mint egy gigantikus trafóház, de egyesek szerint a kémény hiányától eltekintve erôsen hajaz a rákospalotai hulladékégetôre is. Börtönnek viszont csak a felületes szemlélôk nézhetik, mert déli homlokzatának ablakairól hiányoznak a rácsok. Egy szó, mint száz, a magyar kultúra fellegvára tényleg éppen csak annyira mozgatja meg a gyermeki fantáziát, mint a paksi atomerômû. És akkor kicsit bántam, hogy eltakarja a Nemzeti Színház legalábbis vitatott épületét, amely viszont tetszhetett volna a gyereknek. Legalább neki. Panni vigasztalhatatlan volt, úgy érezte, átverték, apja, anyja megvezette, bennem meg felrémlettek Ranschburg, Vekerdy és Mérei gondolatai a gyermeki lélek töré kenységérôl. Azt pedig mégse mondhattam, hogy a Zoboki, Demeter és Társaik építésziroda mérnökei sose használnak színes zsírkrétákat, úgyhogy annyiban maradtunk: ma már a paloták se a régiek. Eljött a szombat délután, a koncertre készülôdés ideje. Csinosruha, cukorka és zsebkendô, miegymás, de mivel én kimaradtam a programból, csak este, a gyerekek lelkes elbeszéléseibôl tudhattam meg, hogy az a palota, az „nagyon, de nagyon jó”. Ekkor persze eszembe jutott a szánalmas vidéki vándorcirkusz valahol Zamárdi határában, ahová nyaraláskor tértünk be, ahol a homokos porondon kimustrált, poros krokodilpreparátum kölcsönözte az egzotikus hangulatot, és a jegyszedô volt a zsonglôr. Azért is éppen így lelkesedtek: mondták, hogy „jó volt, nagyon jó”. Szóval ismét Ranschburgra gondolva nyugtáztam volna a palotáról szóló élménybeszámolót, amikor anya következett, aki olyanokat mondott, hogy az valami csoda, tágas, világos, izgalmas, elegáns, és a koncertterem, az igazán pazar. Vannak nagy terek és diszkrét zugok, meg szegletek, kuszán mozgalmas, mégis áttekinthetô és kiismerhetô. Csak hát a parkolás, de az nyilván még alakul. Közben, ahogy általában mindenhol, itthon is MüPa lett a Mûvészetek Palotájából, úgy becézve inkább bensôségesen, mint verbális kényelembôl, mint egy kedves ismerôst, mint régen a „Felszabteret” a Novhetet” vagy késôbb a Pecsát. Hamarosan ment az osztály is, és persze a hétvégi gyerekelôadásokon, ha nem is valamennyin, de havonta egyszer ott voltak a lányok. Mármint Panni és anya, mert Mártont jobban érdekelte a tirannosaurus rex és Ronaldinho. Már másfél éve mûködött a palota, amikor elôször, muszájból kellett odamen-Kulturális nagyüzem, élhetô tér Schwartzenberger István Megyünk a palotába – lelkendezett a lányom, aki akkor, három éve még csak hatéves volt. Palotát várt. Ha nem is tornyokkal, színes zászlókkal a várfokon, de mégis valami olyat, mint a kastély, Sisi kastélya Gödöllôn, amely annyira elvarázsolta, annyira meglódította fantáziáját, hogy még papírra is vetette. Talán zsírkrétával. 24 BUDAPEST 2009 február Kieth Jarret Buena Vista fotó: Csibi Szilvia fotó: Pethô Zsuzsa
