Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Schwartzenberger István: Kulturális nagyüzem, élhető tér
nem. 2006. november elején a Fesztivál Színházban rendezték az elsô budapesti Cow Parade mûveinek árverését. A program csúszott, de mindenki türelmes volt, kisebb társaságok beszélgettek, ücsörögtek és iszogattak. A fotósok a lépcsôn telepedtek le. Jó érzéssel laktuk be az elôteret, figyeltük, hogyan állnak össze harmonikus egésszé a „nagy terek és diszkrét zu gok meg szegletek, kuszán mozgalmasan, mégis áttekinthetôen és kiismerhetôen”, éppen úgy, ahogyan arról elôször hallottam hiteles forrásból. Igényesnek tetszett, és nekünk is meg kellett állapítanunk: nagyon, de nagyon jó. Nem is annyira tiszteletet parancsoló volt, mint inkább – méretei ellenére – családias és otthonos. A farmeres, dzsekis, bakancsos fotóriporterek, és újságírók éppúgy beleillettek a környezetbe, mint a hanyagul elegáns mûvészek és a méregdrága öltönyös üzletemberek. A fôbejáraton kimentünk rágyújtani, és elsétáltunk a színház irányába, hogy megnézzük elölrôl is a korábban az építészek által is csak „kispaksként” emlege tett épületet. „Hát ez azért mindjárt más” – nyugtáztuk két slukk között. És tényleg más arcát mutatta a MüPa, mint a hídról, és már inkább sajnáltuk a palotát, amelyet ide számûztek Felsô-Soroksárra, a perifériára, a világ végére. Az ellentmondásokkal teli, a politika vajúdásából, hatalmi akaratból született grandiózus presztízs-beruházásra gondolva a korábbi elképedést és dühöt mára felváltotta valami egészen más érzés. Volt idô, amikor a hátunk borsódzott tôle, hiszen a MüPának a fogantatástól egészen a születéséig nem volt egyetlen tiszta, átlátható pillanata sem. De a kultúra mostanra utat tört magának. Pedig a beruházás története aligha kaphatna helyet a Budapest fejlôdésérôl szóló krónikák arany oldalain. Nagy szerencséje a Mûvészetek Palotájának – már csak a kontraszt miatt is –, hogy ott állhat a Nemzeti Színház közvetlen közelében, amelynek tolakodó látványa nem engedi feledni, hogyan került az Erzsébet térrôl jelenlegi helyére, egy olyan gödröt hagyva maga mögött, amely a kisstílû politikával pimaszul feleselve, spontán lett a fôváros egyik, a fiatalok által talán legkedveltebb közösségi terévé. A kezdetekre már alig emlékezünk, 1998-ra, amikor a nemzeti teátrum építésével elkezdôdött egy új városrész kialakítása az egykori rendezô-pályaudvar helyén. 2002-ben megszületett a Millenniumi Városközpont ingatlanfejlesztési projekt, amelyben egy kulturális központ terve is szerepelt. A területre lakóépületeket, irodaházat, termál-szállót és más hoteleket, egy multifunkcionális Expo házat, a Mûvészetek Palotáját, de mindenek elôtt egy hatezer ember befogadására képes, Finta József által tervezendô Kongresszusi Központot képzeltek el a beruházók, de ezekbôl mindmáig nem készült el több, mint egy grandiózus lakó- és irodaház-sor a Duna-parton. Mindezt látva a világjáró laikusok gondolataiban óhatatlanul is felrémlik Valencia. A Turia folyó kiszáradt medrébe San tiago Calatrava tervei alapján építették fel a La Ciudad de las Artes y las Cienciast, azaz a Mûvészetek és Tudományok Városát, amely öt egymásra rímelô, ultramodern, sôt futurisztikus épületével tökéletesen illeszkedik a történelmi Valencia szövetébe, és amely 1996-os átadása óta egész Hispánia második leglátogatottabb idegenforgalmi látványosságává lett. Urbanisztikai bravúrként emlegetik ma is a semmibôl kinôtt akváriumot, a 3D-s mozit, a tudományok múzeumát, a botanikai gyûjtemény épületét és fôleg az operát, a Palau de les Artsot, azaz a mûvészetek palotáját. A 2005. március 14-én megnyitott MüPa, Magyarország legnagyobb kulturális beruházása mára megtalálta a helyét, nem csak a város kulturális életében, de a mûvészetekre fogékony emberek értékrendjében és a „szakmában” is. Már az elsô évében elnyerte az amerikai The Wall Street Journal és a tekintélyes ingatlanszakmai szövetség, az FIABCI által alapított, az építészeti szakma legkiemelkedôbb, csúcstel-25 BUDAPEST 2009 február fotó: Pethô Zsuzsa fotó: Pethô Zsuzsa Lorin Maazel és a Symphonica Toscanini
