Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Sötétzöld mennyország
23 BUDAPEST 2009 február néhány elütés maradt. Elsô publikációi napilapokban, idôszakos folyóiratokban jelentek meg, néhány tárcáját pedig felolvasták a Magyar Rádióban. Érthetôen a vadonbeli élmények, és azok rekonstruálása tartotta benne a lelket: elsô könyve 1940-ben jelent meg (Kalandok a brazíliai ôserdôben), amit magyarul további huszonhat követett. Kétévente új kötettel jelentkezett, és az ötvenes évek ismert írója lett. Közben családot alapított, de mindig a természetet kereste, újabb nagy terveket szôtt: kis szigetet akart építeni a Duna partján, ahová visszahúzódhat, és dédelgetett álmát, hogy egyszer még visz szatérhet az ô édes Amazóniájába, kezdte szervezni. 1949-ben a Váci utcában kis trafik nyílt. Az arra járók eleinte a rendszer kereteit tágítani próbáló civil próbálkozást hitték benne, idôvel azonban a boltocska a társasági élet speciális színtere lett. A tulajdonos a cigi-gyufa mellé történettel is szolgált, és a gyerekek mellett a felnôttek is szívesen hallgatták a dzsungeltörténeteket. A tulajdonos természetesen Molnár Gábor volt, aki ezúttal is régi tervét váltotta valóra, amely nem mellesleg a családját fenntartó vállalkozás lett. Ekkorra végre megtalálta helyét az árnyak világában, rendszeresen publikált, képes elôadásokat tartott iskolákban, könyvtárakban, kultúrházakban, melyeken csak a diák vetítéséhez kellett asszisztens, az ôserdei képek méltatásához már nem. Olvasóival aktívan tartotta a kapcsolatot, és saját kezûleg írt levelekben válaszolt kérdéseikre. A hatvanas-hetvenes évek az utazás évei újra. Háromszor járt Mongóliában, a magyar ôstörténet és a rovásírás érdekelte, s valószínûleg élményei hatására megírta a Koppány átka címû történelmi látomását. Ekkoriban valósult meg az évtizedek óta vágyott, igazán nagy álom: a Brazil Köztársaság elnökének vendégeként három hónapot tölthetett az Amazonas vidékén. Visszatérése a vadonba sem volt hagyományos: kísérôi segítségével újabb, addig ismeretlen bogárfajokat fedezett fel. Ráadásként hazahozott két óriásteknôst, és a brazil barátai által befogott, hatalmas madárgyûjteményt, amit a Budapesti Állatkertnek adományozott. Molnár Gábor újabb élményekkel tért haza budai házukba feleségéhez és három gyermekéhez. Az utazások eredménye újabb sorozat lett, újabb menedék a láthatatlannal vívott harcban, majd 1980-ban a sors mégis beteljesítette a maga akaratát: egy látót ki nem kezdô baleset következtében otthonában meghalt. Kívánságának megfelelôen a Csinger-völgyi temetôben nyugszik. Szûk húsz évvel késôbb Tatai Zoltán , szülôhelyének falukutatása kapcsán találkozott Molnár Gábor élettörténetével. „Kitérônek szántam, hogy foglalkozzam a munkásságával, de a kitérôbôl tizenkét év lett. Igyekeztem minden vele kapcsolatos emléket összeszedni, a levéltári anyagtól kezdve a ma élô rokonainak, ismerôseinek elbeszéléséig. Érdekes módon nagyon szemérmesen mesélnek, de én igyekeztem minden apró mozzanatot leírni. A legfontosabb céljaim egyike, hogy megszûntessem azt a skatulyát, hogy Molnár Gábor vadász író volt. Ez nem igaz, mert vakon nem vadászhatott, ôserdei tapasztalatait írta le, hihetetlen precizitással. Jellemzôen, amikor meghalt, már össze volt csomagolva a szellemi hagyatéka, mely néhány személyes tárggyal kiegészítve egy emlékszobába került. 2006-ban megalapítottuk a »Bakonytól Amazóniáig« Molnár Gábor Társaságot, és születésének 100. évfordulója tiszteletére kiadtuk elsô könyvének reprintjét. Példamutató, hihetetlenül gazdag szellemiségû ember volt. Fénykép után megfesttettem az arcképét, ennyi igazán jár neki.” Molnár Gábornak méltó utódja is akadt. Egy fiatalember, aki okos és elszánt. Brazíliában járt egyetemre, s amikor meglátta leírva az ismerôs nevet, azonnal elkezdett érdeklôdni iránta. Mert hogy is hívhatnák másként ezt a fiatalembert, mint Molnár Gábornak. ● Társasági fórum volt még a hatvanas években is Ifjabb Molnár Gábor édesapja árudás engedélyével forrás: FSZEK Budapest Gyûjtemény
