Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Sötétzöld mennyország
A csingeri fôtérre sorban érkeztek az emberek. A dobszó messzire hallatszott, tudták, valami fontosságot hallanak a falukommunikáció e demokratikus fórumán. Az elsô világháborút már kiheverték valahogy, a másodikról meg még fogalmuk sem volt, hogy lesz; ki munkásruhában, ki polgáriban, mások csizmában vagy mezítláb topogtak a porban. „Közhírré tétetik! Aki pénzt akar keresni, holnap reggelre kapával együtt legyen a vasútállomásnál, ahonnan indulhat izibe’ talpfát gyomlálni. Gyerekek jöjjenek fôleg, 50 fillér naponta a bérük!” Molnár Gábor ifjonc éppen nagyszüleinél töltötte vakációját, a gyerekek – mint minden alkalommal – a fôtéren köré gyûltek, ô pedig mesélt; a falusiak új Petôfit emle gettek. A bogárgyûjtés és az akörüli kalandok színes és színezett képei elevenedtek a szavai nyomán, a hallgatóság nagy szemeket meresztve figyelt, azután hanyatthomlok rohant a vasúti töltésre szarvasbogarat fogni, hogy a mesélô kedvében járjon. A következô nyaraláskor is folytatódtak a történetek, a pesti mesemondó lebilincselô személyisége újra és újra magához vonzott kicsit-nagyot. Azután ritkultak a látogatások, a gyerekek felnôttek, a falubeliek legközelebb csak évekkel késôbb hallottak felôle. 1930 tavaszán háromtagú bogárgyûjtô expedíció indult Brazíliába. A csoport legfiatalabb tagja a remek fizikai adottságú, kiváló lövô és rendkívül ambiciózus fiatalember. Röviddel azután, hogy megérkeztek az ôserdôbe, hármuk közül ketten megbetegedtek. A gyógyítás és a hazautazás költségeit fedezendô, eladták teljes felszerelésüket, köztük Molnár Gáborét is. Akit viszont ez sem riasztott vissza, maradt egymaga a vadonban, fegyver, lôszer, tapasztalat és segítség nélkül, hogy küldetését beteljesíthesse. Hogy mi volt az? Ô akkor a felfedezést és a gyûjtést gondolta annak, de rövidesen kiderült, hogy egészen más feladat méretik rá. Eleinte egy ültetvényen dolgozott, majd munkavezetô lett, és szerény fizetésébôl szervezte további expedícióit. Rendszeres felfedezô utakat tett, az eredményt naplójában rögzítette; akkor még nem sejtette, hogy életének nagyobbik felében e feljegyzések jelentik majd számára a túlélést. Gyûjtött rovarokat, bogarakat, hüllôket, mindenféle kígyót, békát, s persze rengeteg tapasztalatot. A preparált állatokat és a sokoldalas írásokat gondosan dobozokba csomagolta, és hazaküldte a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Amellett – alkalmazkodva a dzsungel-életmódhoz – munkás hétköznapjainak részévé vált a vadászat; az elejtett állatok bôrét helyben eladta, hogy a bevételbôl folytathassa, amit elkezdett. Közben persze sokat hazagondolt, és maradt. Az ôserdôben másféle nyüzsgés vette körül, mint a Belvárosban vagy akár gyerekkori nyarain a Bakonyban. A forró decemberi estén karácsonyi ünnepséget rendezett brazil munkatársainak, ajándékokkal lepte meg ôket, és a tengereken túli fehér zimankóról mesélt. Az otthontól távol, útleírásaiba rendszeresen beleszövôdött az érzékeny hazavágyódás és rengeteg azokhoz kapcsolódó személyes gondolat. Késôbb a tudomány, visszariadván e részrehajló szubjektivitástól, az utolsó szépirodalmi ismeretterjesztô író nak titulálta. 1932. március 7-én egyik bennszülött kisfiú robbanógyutacsot talált a telepi raktárban. Gábor, mivel úgy gondolta, jól ismeri az efféle szerkezeteket, elvette tôle, nehogy kárt tegyen magában. Néhány pillanattal késôbb az ô kezében robbant, s azzal brazíliai küldetése bevégeztetett: mindkét szemére megvakult. A zöld mennyország, Amazónia vadregényes tájai végleg elsötétedtek a szeme elôtt, az eseményeket, emlékeket viszont rengeteg fájdalommal és küzdelem árán az idô ôrizte, tán még kicsit szebbé is tette. Gyógyulása után Gábor komoly költségek árán hazaszállíttatta óriáskígyóit, melyek hosszú éveken keresztül az Állatkert leglátványosabb állatai lettek, és belekezdett új életének legfontosabb tevékenységébe: az írásba. Lassan tért magához, és egy látó-írógépen tanulgatta a betûk helyét mindaddig, amíg a szövegben csak Sötétzöld mennyország szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Tatai Zoltán nyugalmazott közgazdász, egykori csinger-völgyi lakos a kilencvenes évek második felétôl helytörténeti kutatásokba kezdett. Eredetileg a faluja – mely két másikkal együtt késôbb Ajkához tartozott – monográfiáját készült megírni. A levéltárakban, a kéziratok sárgult lapjain és a szóbeli emlékezések beszámolói között többször felbukkant egy különös szerzet neve, aki a brazíliai ôserdôket járta, rovarokat gyûjtött, rajongott az óriáskígyókért, s tragikus sorsa ellenére is hírnevet szerzett. Tatai Zoltán kitérônek szánta a kutatást, de mire feleszmélt, megalakította a Molnár Gábor Társaságot – merthogy így hívták földijét, akivel soha sem találkozott, mégis az utóbbi években valószínûleg az ô nevét ejtette ki a legtöbbször. Az alábbiakat tôle tudjuk. 22 BUDAPEST 2009 február Takács Zoltán földijét gyûjti
