Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Csider István Zoltán: Lóden, februárban
választani, és csak szerelembôl, egy ilyen férfinek pedig pláne egészen bizonyosan csak egy nô választana ilyet. A fene se tudja, mi fog meg egy ilyen férfiben egy nôt. Mert nyilván nem a szeme csillogása. Az állása? Az intellektusa? Mindenesetre talán úgy történt, hogy egy kisnô – titkár-?, asszisztens-? – vetett véget a szép családnak, így abból kevésbé szép, egyúttal csonka család lett. Aztán a kisnô – volt, nincs. Ez magyarázná a manzárdot is. Negyvenévesen az ember nem lakik önszántából, passzióból óbudai huszonkét négyzetméteren, albérletben, 35 plusz rezsiért, a manzárdhoz egy (1) kocsibeálló és (közös) kerthasználat tartozik, a lépcsô takarítása nem foglaltatik benne az árban. Sápadt. Egy ideig többen voltak, aztán lezárták azt az átjárót, mondja a vadonatúj társasház mögötti kisközért ügyeletes pénztárosa a kérdésre, hogy ugye akkor itt most meg van élénkülve az élet az új lakópark miatt. Mutatóujjával a csemegéspult felé bök, az ujja látja az utcát is. Tudja, ami a Nagyszombat utcából ide vezetett, emlékeztet. Helyes nô egyébként, mosolyával kér elnézést az elôbbi, lódenes vevô tétovázása miatt, festett szôke haját kisimítja a szemébôl, közben a jegygyûrûn megcsillan a sápadt neon, ami nem elég sápadt ahhoz, hogy ne tûnjenek fel a ráncok a szeme alatt, de ettôl persze nem lesz kevésbé helyes. Nevet, mikor elmondom, hogy bár a lépcsôházakba belesve a legtöbb postaládán mintha már ott lennének a nevek, mégis, nem sok életet látni a házban, a ház körül, a háziak által. Szellemház, mondja, és nevet megint. Pedig nyilván jól jönne egy ilyen kis üzletnek, amely körül egyébként szintén nem sok élet látszik, egy ilyen nagy ház lakóinak a rokonszenve, mégse jár mindenki osanba meg teszkóba nagybevásárolni minden hétvégén, ha tejföl kell, kenyér vagy tojás, akkor meg pláne nem kezd az ember hosz szas utazásba a Szentendrei úton kifelé. Lejön, megveszi. Lehet, hogy szimplán csak a lépcsôházak ôszinteségébe vetett hitemen csodálkozik, azért nevet. Vagy lehet, hogy csak senki nem szól hozzá egész nap azon kívül, hogy még egy fehér Pall Mallt és egy szatyrot kérek szépen. Lehet, hogy nemcsak a lámpafény csillan sápadtan a jegygyûrûn, hanem maga a jegygyûrû is sápadt, az egész házasság egy nagy sápadtság, lenôtt haj és beszakadt köröm, pattogzó körömlakk. És minden emberi szó számít. Úgyhogy megkérem, váltson ketté egy kétszázast, hogy ihassak százért egy automatás presszót sok tejjel, extra cukorral, és szép napottal köszönök el, viszonttal válaszol, találkozunk még biztosan. A Pepsi-fényreklám unottan világít, így, félig még reggel. Semmi dolga. Az udvarból kevés látszik, ami kamu, persze. Az úgynevezett lakóparki magánszféra úgy, ahogy van: látszatintimitás. Kétszáz, vagy tudja az ég, mennyi lakásnak együttes, kollektív magánszférája úgysincs, mire fel akkor ez a nagy titkolózás? Igaz: miért akarna valaki benézni? Mit kíváncsiskodik? Mi köze hozzá? Mi dolga errefelé? Miért nem dolgozik, miért nincs iskolában épp, mi elintéznivalója van néki a házzal, ami láthatóan nem akar feltárulni a számára? Semmi köze, semmi dolga. De azért próbál szóba elegyedni az egyik Lajos utcai ajtón épp kijövô kutyasétáltatóval, mert mégiscsak az a legérdekesebb egy ilyen, új építésû, modern és egyelôre a koromtól sem szennyezett házban, hogy lakói honnan érkeztek, hányan, mit csináltak azelôtt, vagyis: egy korábbi lakóközösségbôl kiszakadva hogyan lelik meg helyüket egy újban, különösen egy ilyen technicizáltnak tûnô környezetben. Mit kezd itt magával a villamosmérnök, mit az építész, a kutatóorvos, a szôrmekereskedô? Bekopogtat-e sóért, ecetért az ügyvédnô a szomszédos tanárhoz, szövôdik-e köztük románcnak nevezhetô pókhálófonál? Behívják-e egy kávéra az ajánlott küldeményt oly lelkiismeretesen kézbesítô postásfiút? Akarnak-e neki adni majd karácsonykor kis jattot, de legalább egy fél rúd bejglit? Egyáltalán: hogy tetszik Óbuda? Ha tetszik egyáltalán. 17 BUDAPEST 2009 február
