Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Csider István Zoltán: Lóden, februárban
Nem sikerül a szóba elegyedés, pedig a kutya rendesen, hosszú másodpercekig vizel oldalba, illetve hát gumiabroncson egy autócsodát, idô tehát volna rá, hogy akkor most, pár szóra, de legalább engedjen be, hadd nézzek körül az udvaron. Ne haragudjak, de nem, így a férfi. Nem haragszom. Aktatáskás, szövetkabátos nô érkezik, ô befelé, észre sem vesz. Az esô elôl a házhoz simulok, bambulom a két ingatlaniroda hirdetéseit, ahogy a Nagyszombat utcai oldalon a zárva tartó nyílászáró-üzlet sötétjét is. Vagy ahogy a fodrászat elôtt a talán cigarettaszünetre és telefonálni kiszaladó fodrászlányt, aki telehümmögi az egész utcát, odabenn a többi fodrászlányok nevetve dolgoznak, biztos megy a rádió is, valami menô adó. Egy ilyen exkluzív környezetben biztosan nem tavalyi Kiskegyed és Meglepetés, pláne Sikeres Nôk Lapja van kitéve a várakozóknak, hanem elsôrangú és friss nôi lapok, talán még némi szeriôz is. Szépek a tükrök is odabenn. Próbálok a lehetô leglassabban elhaladni az üzlet elôtt, hátha épp akkor teszi le a telefont, mikor odaérek mellé. Mintha nem is akarná letenni. Egy ideig azt gyanítottam, a világ összes fiatal fodrászlánya szôke, de a szoláriumban dolgozók meg aztán végképp, s hogy a munkaerô-felvétel feltétele egy ilyen helyen a legalább egy darab orrcimpa-piercing. Megdôlni látszik az elmélet. Keddi klubok, szerdai szoárék. A pék nél. Helyesebben hát péket momentán egyet sem látok, egy pékségben nem is feltétlenül pékre éhezik az ember, hanem halványan cukrozott briósra, szôke zsemlére, omlós leveles pogácsára, egyebekre. A pék jól elvan hátul, néha nyilván elôjön, hogy legeltesse szemét Kolosy téri birodalmán, szemügyre vegye alattvalóit, akik türelmesen kivárják, míg sorra kerülnek, és hazavihetik a halványan cukrozott, a szôke és az omlós dolgokat, csakis alázatos köszönömök után, persze. Márpedig most éppen várni kell, van idô szemrevételezni az óbudai populációt. Finom bôrbôl készített, de kopottas aktatáskát idegesen szorongató, kellemesen szabott öltönyben feszítô, ámbár kissé leharcoltnak tûnô fiatalember elôttem, egyik lábáról a másikra áll, az órájára pillant, menne már, de nyilván a világért ki nem hagyná a szokásos péksüteményt. Az alsó yuppie-osztály reprezentánsa lehet, a húsz körüli lányok álma, de csak mert nyomokban hasonlít George Clooney -ra, borostáját tekintve mindenképp. Gondolom, a pesti Wall Street megváltójának hiszi magát még mindig, és talán nem vette észre, hogy ahhoz azért már kicsit késô van. A potenciális vadlistán tehát a húszévesek. És kissé nagyot ugorva, még néhány vénlány is utolsó reménysugárként tekinthet rá, pedig azt hiszem, a kosztümön kívül semmije sincs, legfeljebb egy lejárt horgászengedélye. A keddi klubok, a szerdai szoárék vendége. Noha mint a legtöbb korabelinek, neki is lapulhat pár telefonszám a noteszában, amit felhívhat, ha fázik, de majdnem teljesen mindegy, hogy egyik vagy másik – mert ugyanúgy jutnak el a hívástól az ágyig, és másnap már annak is örül, ha el tud mászni a mosdóig. Az ilyenek mondják elôzékenyen: franciadrazsé az élet, és lényegében mindegy, hogy a pirosat vagy a hófehéret kéri az ember. Meggyôzhetetlenek az ellenkezôjérôl, és az arcukba nézve kiderül, tényleg: most hogy mondanád a szemébe, hogy téved? Hiszen két bogyóval alszik el, két café au lait-vel ébred. Kettôvel elôtte ötvenes asszony áll türelmesen, mint aki tudja, itt és most nem történhet meg, hogy elfogy a kenyér, a kifli. Egyelôre üres a cekker, de hazafelé már minden jóval teli lesz, hiszen hát ezután jön még csak a piac, hús, zöldség, kis reggeli, állva, sietôsen. Középsô ujjával feljebb tolja az orrán a szemüveget, és nagyjából egyetlen pontba összpontosul a tekintete, nem nagyon nézelôdik. Csendben van. Nem úgy az elôtte álló két idôs nô, ha én így vigyorgok majd ennyi (vajon mennyi?) idôs koromban, bízvást nevezem magam boldog embernek. Szemérmetlenül beszélik ki a családot, Juditkám? Juditkám Ausztráliában van, másodszorra egy ottanihoz ment férjhez, vitte a gyerekeket is, számítógépen levelezünk, másnaponkint ír, jól vannak, azt mondja. Havonta küldök neki egy könyvet, magyarul, mert az hiányzik neki, a magyar könyv, el sem tudod kép-18 BUDAPEST 2009 február
