Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Csider István Zoltán: Lóden, februárban
Manzárd. Egy Duna-parti randevún ez is, a nôi mosdók sztárja is csak arra tud gondolni, amire minden férfi szokott egy randevún, hogy rendben, nyomjuk már le a filéminyont meg a bort meg a desszertet, aztán hívjuk már azt a rohadt taxit, persze a legolcsóbbat, és hozzád vagy hozzám? Pedig nem szoktam látszatra ítélni, de most, így, ahogy gyengéden lóbálom a régrôl itt maradt, rácsos, megfakult és hát, mi tagadás, kissé mocskos bevásárlókosarat, benne egy tejszelet és nápolyis csoki, csokis nápolyi, a fene tudja, melyik, szóval, ahogy közeledem a pénztár felé, és látom ezt az álelegáns fazont, nyakában fekete, rojtos végû sál, egykor szép sál, a lóden kigombolva, hozzá forgatja is fejét („valamit biztosan elfelejtettem” féle fejforgatás, körülkémlelés), és ahogy méreget a már messzirôl láthatóan sárgában úszó tekintetével, na, akkor arra gondolok, hogy ez tipikusan az a fajta városi magányos negyvenes, akinek preteen pornóval van kitapétázva a manzárdszobája, és mindig mindent kulcsra zár. Egyáltalán: már az, hogy februárban lódenben jár. A nápolyis csoki problémája amúgy épp, mint a rizses húsé: konkrétan húsos rizsnek kéne nevezni inkább, mert nyilvánvalóan, még a leghumánusabb menzán is több benne a rizs, mint a hús, és hát ez így is van jól, tulajdonképpen. Áll a csávó, végül feladja, a fejforgatás megszûnik, inkább visszateszi az egyik tábla csokit a polcra, elég lesz egy is. Biztos elfelejtette, hogy egyedül van abban a manzárdban. Hiszen nemrég talán még nem volt egyedül, miképp talán kicsit régebben még annyira sem volt egyedül, nyilván családja volt, nyilván szép is volt az a család, ezt abból gondolom, hogy lényegében kizárom az eshetôséget: sálját ô maga választotta volna. Biztos valami nô, a felesége, csak nôk tudnak ilyen finom anyagú sálat Lóden, februárban szöveg: Csider István Zoltán, fotó: Sebestyén László Az udvarból kevés látszik, ami kamu, persze. Az úgynevezett lakóparki magánszféra úgy, ahogy van: látszatintimitás. Kétszáz vagy tudja az ég, mennyi lakásnak együttes, kollektív magánszférája úgy sincs, mire fel akkor ez a nagy titkolózás? Igaz: miért akarna valaki benézni? Mit kíváncsiskodik? Mi köze hozzá? Mi dolga errefelé? Miért nem dolgozik, miért nincs iskolában épp, mi elintéznivalója van néki a házzal, ami láthatóan nem akar feltárulni a számára? Semmi köze, semmi dolga. 16 BUDAPEST 2009 február ÉLÔ HELYEK
