Budapest, 2008. (31. évfolyam)
2. szám február - Szabó Attila: A Kis Pipa Orfeusza
tûzi mûsorára, majd ettôl kezdve minden leg-leg elénekli vagy eljátssza, és a nagyvilágban hirtelen ez lesz a legismertebb magyar melódia. Csakhogy itthon azóta is minden ítész fanyalog. Giccs, semmi köze a magyar zenéhez, micsoda szégyen az ilyen, legfeljebb pesti, igen, hát az még lehet – és itt meg kell állnunk egy szóra! Ha egy franciának azt mondják ez „valódi párizsi” egy osztráknak, hogy „hamisítatlan bécsi”, nem tiltakozik, mosolyogva kihúzza magát. Nálunk a „pesti” hallatára azonnal aszfaltszag kezd terjengeni, és sokan a szájukat húzogatják. Seress, mint minden zseni, a saját öntörvényû világában élt, még akkor is, ha annak megjelenítéséhez olyan mûfajt választott, amihez csak tehetsége volt, de szakmailag nem sokat értett. Viszont hány profi muzsikus dolgozott akkor a pesti éjszakában, akit briliáns zongoristának ismertek, jelesre vizsgázott Kössler össz hangzattanából, pompásan szerkesztette az ingabasszusokat, sok tucatnyi táncdalt írt, s ezek összesen nem értek annyit, mint hôsünk egyetlen ütemnyi zenéje. Aki akkor valóban hozzátartozott Pesthez, vagy talán már fordítva, Pest tartozott ôhozzá. Világnagyságok ültek be esténként elôször a Dohány utcai, majd az Akácfa utcai füstös kocsmába a játékát hallgatni, az iráni sahtól a wales-i hercegen át a zenefejedelmekig. Otto Klemperer ezt írta Seress vendégkönyvébe, melyet halála után rokonai a kukába dobtak: „Nem muzsikus, csak zseni”. Könnyû lenne most okos filozófiák mögé bújva a siker titkáról azt írni, a „Gloomy Sunday” elôre megjósolta, ami 1939-45 között történt. Vagy hogy a Seress-Jávor duó egy életérzésen keresztül, mint valami Nostradamus tartott tükröt a jövô elé. Minden, politikában csak egy kicsit is járatos ember tudta, tudhatta, hogy amikor 1918 késô ôszén a francianémet arcvonalon J. Charie kürtös az utolsó „Tüzet szüntess!”-sel lefújta az elsô világháborút, nem dôlt el és nem fejezôdött be semmi. Pétain marsall (aki oly szépen elvesztette késôbb a Verdunnél szerzett glóriát) ki is mondta: „nem béke lesz ez, csak egy hosszúra nyúló fegyverszünet”. Márpedig a fegyverszü netekben mindig ott van az azonnali újrakezdés lehetôsége. Még néhány év, és a Szomorú vasárnap helyett már haláltangó búgott Karády sötét hangján az éter bôl: „Csak egy nap a világ, csak egyetlen egy perc az életünk”. Bocsásson meg, Herr Seress! Seress 1941-tôl munkaszolgálatos lesz, kaszton kívüli csontbrigád-katona, aki, akik valahogy mégis a végsôkig teljesítik a kötelességüket. Olyannyira, hogy a doni katasztrófa történései közben még a legfelsôbb hadvezetés is napiparancsban ismeri el a helytállásukat. A Kulacs vendéglô zongoristája aknát szed, lövészárkot ás, és ahogy romlik a hadi helyzet, úgy durvul, úgy embertelenedik körülötte a világ. Érzi, már nem lehet sok hátra. „Isten vedd el tôlem, amit adtál nekem, vagy segíts! Nem, ezt nem bírom tovább!” Szikrázik a csákány, a fagyos földben nehezen mélyül a gödör, amikor egy elegáns Mercedes fékez a csapat mellett. Összehúzott szemmel kiszáll egy német ezredes, kirugdossa-kipofozza Seresst a gödörbôl, biccent a többi németnek „ezt a dögöt én nyírom ki”, és lökdösi tovább a házak közé. Kettôt dörren a revolver, Seress rémülten néz hátra a tisztre, aki épp a tokjába süllyeszti a fegyverét. Mosolyog, zsebkendô van a kezében: − Bocsásson meg, Herr Seress, másképpen nem tudtam volna az életét megmenteni! Szedje rendbe magát, elrejtem, néhány nap, és itt vannak az oroszok. Hallottam Önt Pesten játszani a Kulacs vendéglôben. Nemcsak az életét kapja vissza az ezredestôl, de egy ezüst cigarettatárcát is emlékbe: W. D. monogrammal. Hazakerül, de milyen lett, lesz ez a haza, ez a Pest, az a kocsma, „a bolt” ahová délutánonként-esténként élni járt? A megmaradt közönség egy része a régi, de aztán naponta tûnnek el a vendégek, ismerôsök, mindenki lesütött szemmel figyel a másikra. Dalait 1949-1957 között Bartókkal, Dohnányi val, Liszt tel együtt tiltják be. Kálmán, Huszka, Budai vidéken még mehet, ô sehol. Sok százezer dollár a vagyona, de az amerikaiak befagyasztják a számláját, a Kis Pipában a fizetés estérôlestére néhány forint, és vacsorára egy tál zónapörkölt. 56-ban kimehetne, de marad, mert „a költônek maradni kell”. Elsiratja Pestet, a századforduló egykor volt, sokszínû kis Európáját, az ô szerelmetes Eurüdikéjét. Sôt megpróbálja visszahozni Hádész birodalmából, de fogy körülötte a levegô, bömbölnek a wurlitzerek, a Rádió Luxemburg, a Rádió Novisad, ez már a 21 BUDAPEST 2008 február
