Budapest, 2008. (31. évfolyam)
2. szám február - Zappe László: A kör négyszögesítése
beat-korszak, a táncdalfesztiválok kora, nem az övé. 1967-ben egy késô májusi délutánon az egyetemi vizsgát követô rituális kocsmázásra a Kis Pipát jelöltük ki. A lenyugvó nap hosszú árnyékokat vetett, amikor a túloldalon feltûnt lassú, kissé imbolygó léptekkel Seress Rezsô. Kigombolt ingnyakkal és zakóval sétált felénk, maga elé nézett, mi úgy láttuk, hogy mosolyog valamin, valamin, ami csak belülrôl volt látható. Aztán átjött a mi oldalunkra, árnyéka éles kontúrral vetült a flaszter köveire, kis termete ellenére valóságos óriásnak mutatva. Amikor a kilincsre tette a kezét, egy pillanatra megállt, mintha azon gondolkodna, hogy bemenjen-e vagy sem, aztán dacosan belökte az ajtót. Bentrôl taps hallatszott, de csak néhány tenyér ütôdött össze, a zongora pedig még hosszú ideig hallgatott. 1968. január 6-án lakásának erkélyérôl vetette le magát, testsúlyának tízszeres energiájával csapódott az úttestbe, mégis: lábtöréssel és zúzódásokkal megúszta. A MÁV-kórházba került, begipszelték a lábát, és ahogy a medicinában elôírják, egy drótkötéllel kifeszítették. Seress azonban az öngyilkosságot nem showmûsornak szánta. Egy óvatlan pillanatban leszedte gipszelt lábáról a drótkötelet, hurkot formált belôle, és felakasztotta magát úgy, hogy a drótot a feje felett megkötötte, és lecsúszott az ágyról. A naptár január tizenegyedikét mutatott, 69 éves volt. ● 22 BUDAPEST 2008 február A zongoránál Seress Rezsô Nem tévedés, nem ügyetlenség, hogy Budapest folyóiratában a tatabányai Jászai Mari Színház legújabb bemutatójáról olvashatnak. Sem önök, sem én nem tévesztettük el a lapot s az alkalmat. És bizonyára a tatabányai színház sem tévedett, amikor úgy döntött: a fôvárosban, a Nagymezô utcában, a Thália Régi Stúdiójában vendégeskedik új elôadásával. Ennek közvetlen oka persze az, hogy otthonukat, a Népházban lévô színháztermet átépítik. De ettôl függetlenül okos, és nem is egészen vadonatúj gyakorlat, hogy vidéki elôadások a fôvárosban telepszenek meg. Eredetileg Spiró György Kvartettjét is a Pécsi Harmadik Színház mutatta be évtizede, s csak miután bejárta az országot meg Amerikát, rendezkedett be hosszabb távra a Budapesti Kamaraszínházban. Oda kell vinni a színházat, ahol a közönség van – hangoztatja egyébként éppen Spiró, igaz, ô a plázákra gondol, nekem viszont az a gyanúm, hogy ezt az elvet követve elôbb-utóbb valamennyi magyar színház a nagykörút környékén találná magát. Ezt is nevezhetnénk a kör négyszögesítésének. A tatabányaiak Valentyin Katajev A kör négyszögesítése címû szovjet komédiáját játsszák most a fôvárosban. Nem tudom, Katajev (Odessza, 1897 – Moszkva, 1986) ma mennyire ismerôs szerzô. Ötven éve még kötelezô olvasmány volt a Távolban egy fehér vitorla címû forradalmi gyerekregénye, mûveit rendszeresen fordították magyarra, darabjait is játszották, Bolond vasárnap címû vígjátékát néhány éve bemutatta a Karinthy Színház is Cseke Péter rendezésében. Testvére volt Jevgenyij Pet rov, Ilja Ilf szerzôtársa olyan mûvekben, mint Az aranyborjú, a Tizenkét szék). A kör négyszögesítése még az aránylag lazább húszas évek vége felé született, 1928-ban. Lehetett viccelni a nyomorúsággal és a forradalmi lelkesültséggel is. Ekkor még színen voltak Erdman és Bul gakov remekei is, bár már nem sokáig. Katajev darabjának középpontjában a lakáskérdés áll – mondhatnánk a kor kritikai stílusában, arról van szó ugyanis, hogy két fiatalember egyetlen szobában él, és mindkettô megnôsül. Ebbôl könnyen belátható bonyodalmak adódnak bármely társadalmi rendben. A Szovjetunióban azonban speciális szovjet problémákként jelennek meg ezek a gondok és bajok. Folyik a harc a szovjet morál és a „kispolgári csökevény” megnyilvánulásai között, csak éppen azt sem lehet egészen biztosan tudni, hogy mi felel meg igazán annak a bizonyos szovjet erkölcsnek. Katajev roppant találékonyan játszik a szituációból adódó valamennyi húron, remekül aknáz ki minden kínálkozó poént. S közben biztos kézzel építi föl a vígjátéki szerkezetet. A tréfás, groteszk, váratlan helyzetek közepette a cselekmény célratörôen halad elôre. Az együttélés problémái vígan felôrlik a házasságokat. Az egyik újdonsült férj felesége gondoskodását, rendszeretetét és egyéb kispolgári szokásait – például hogy nagyszülei képét kiteszi a falra – unja el. A másik viszont pártmunkás felesége eszmei problémáit, föld felett lebegését, örökös olvasását, a lyukas nadrágot és az éhséget nem bírja sokáig, úgyhogy a párok rövidesen keresztbe szeretik egymást. Amibôl a szerzô természetesen újabb félreértésözönt vezet le. S ráadásul egy intrikussal is sújtja az amúgy is bonyolult helyzetben lévô párokat, egy látszólag habókos, ám valójában igen praktikusan haszonlesô költô személyével, aki a két fiatalembernél szokott idônként megszállni, ezért igencsak ellene van a nôk jelenlétének. Számára a legnagyobb csapás, hogy végül minden buzgalma ellenére sem változik semmi – legalábbis a szoba lakosainak számában. Koltai M. Gábor, akinek eddig in kább eredeti színházi látásmódja keltett feltûnést, biztos kezû profizmussal és érdes humorral állította színre a darabot. Rádióhírekkel árnyalja a kort és a környezetet. Kiss Gabriella díszlete és jelmezei egyaránt a vidám nyomorúságot, a jámbor, derûs optimizmussal viselt szegénységet teremtik meg a szereplôk körül, akiket remek humorral jelenítenek meg a színészek. Az sem számít, hogy az életkorok nemigen stimmelnek, a fiatalokat nem éppen ifjak játsszák. Színházban bármi megeshet, ami átjön a rivaldán, a többi az anyakönyv és a lexikonok ügye. Nagy Mari, Menszátor Héresz Attila, Gerle Andrea, Honti György és Dióssi Gábor önfeledt fiatalságot, bölcs naivitást sugároz s mutat a nézôtérnek. ● A kör négyszögesítése Zappe László
