Budapest, 2008. (31. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Balla-ballada
a csavaros csillárszárat, pödör egyet a bajszán, tán még csettint is, visszatérô vevô ô, igényes és pontos, ellentétben azokkal, akik csak rendelnek, de nehezen fizetnek. – Olyan is van, sajnos... – sóhajt a kovács – de hagyjuk is... És hagyjuk. – Vágás! – kiált hátra a pince mélyébe, és valahonnét oldalvást elôkerül a segéd segédje, hunyorog a fénytôl, azután belejön, a kegyelemvágást a mester adja, övé a felelôsség – és a dicsôség. A segéd kivárja a sorát, azután ô szólítja a segéd-segédet, fát kér a tûzhöz, a segéd-segéd azonnal eltûnik a fanyarillatú fáskamrában, majd visszatér néhány meglett hasábbal, amikor kész, megy hátra a festômûhelybe, mert itt olyan is van. Közben kisebb csoport érkezik, dobozkából porcelánfigurát csomagolnak elô, azt szeretnék vasba önteni. Bólint a mesterkovács, nincs akadálya, bár a glóriával lesz kicsike gond, azután gyors skiccet dob a papírra, ugyan, mi az, az izzó anyaghoz képest, de hát mégiscsak tervvel kezdôdik a munka, mert rendnek muszáj lennie. Ahogyan az egész mûhelyben is munkás rend uralkodik, sehol egyetlen fölösleges porszem; eldobott csikk, uzsonnapapír, fémforgács, gondosan összesöpörve, még a talált vasak osztályán is összerakva állnak a lomok. – Fogalmuk sincs az embereknek, hogy miket dobálnak ki! – bosszankodik a kovácsmester, de azért mégsem veszi annyira a lelkére, inkább kikupálja az istállóajtóról lehullott veretet, megjavítja a félrekattant kilincset, kicsiszolja az ékes foglalatot és a szépen munkált függôláncot, s gyakran elôfordul, hogy hetekig újítgatja ugyanazt a kazettás vasdobozt. De ha kell, fénykép után dolgozik; egy kastélyba nem lehet akármilyen bútort, csillárt, karnist, kandallórácsot, tûzpiszkálót, gyertyatartót, kisasztalt, közepest és nagyobbat, meg vaságyat, sôt: kerítésrácsot tenni, sokszor az eredeti példány szerint halad, máskor a kedves megrendelô fantáziája nyomán. A különleges készmunkákat saját kezûleg lefotózza, albumokba rendezi, azután gondosan elrakja az irodai nagyszekrénybe, hogy a megfelelô pillanatban elôvehesse megmutatni. Vagy csak nézegetni. A félreesô irodában szintén takaros a mûhelyrend, csak a legszükségesebbek és legbecsesebbek vannak elöl, ceruza, toll, és néhány sárgult fénykép megbújva a falon. A faliújságon könnyû kézzel rajzolt szobabelsô, tán az lesz a következô munka, érti, akinek szól, és csodálkozik, aki csak nézi, mert nem érti, hogy lehet kalapácsról ily könnyedén ceruzára váltani? – Lehet, lehet... – bólint a kovács, azután mosolyogva folytatja –, annál sokkal többen nem értik: nincs e-mail-cím? Internet? Vagy valami média? Olyankor a kovácsmester továbbmosolyog, elnéz kicsit, visszafelé vagy tán elôre, eddig dehogyis volt rá szüksége, kockás papíron is megszületett, aminek meg kellett, és a számok is összeadódtak gyorsan; egyik megrendelô adta a másiknak a nevét, de, hogy ezután így lesz-e, azt nem tudni. Borúsabb napokon persze sok a kérdés. Miért lett megint drágább az anyag, a festék, és persze bedobják ide is a reklámújságot a géppel gyártott kandeláberekrôl, amiken egyetlen kalapácsnyom nem sok, annyi sem látszik; akciósan kábítják a népet. A fôkérdés is elôkerül, mostanában pedig egyre gyakrabban: mi lesz a mûhellyel? Egyelôre a hajdani Pócs mester özvegye a tulajdonos, évek óta nem járt errefelé, az alkalmazottak, a kovácsmester, a segéd, és a segéd-segéd viszik a boltot becsülettel. De az ô lehetôségeik is végesek itt a Földön, a kovácsmesternek meg lánya van, belôle nemigen lesz tûzikovács. Pedig az nem akármi mesterség, iskolának mára maradt a gyakorlat, miután eltörölték mint szakmunkát, és Balla József díszmû-kovácsmester gondosan végigtöröl homlokán: – Annak idején, amikor lejött hozzám a mûhelybe a Viktor gyerek, a mostani segédem, mondtam neki: markold meg azt a kalapácsot, öcsém! Sírt a vas, amikor ráütött, és tudtam, hogy emberrel van dolgom. Talán majd ô... ● 11 BUDAPEST 2008 február
