Budapest, 2008. (31. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Balla-ballada
Elôször is: a pincebejáratnál gyertyák égnek kovácsoltvas-kandalló padkáján. Fölötte kardok keresztbe rakva, Napisten oroszlánfejjel ötvözve, akár egy lovagteremben, középkori zene szól a rádióból, és valami ismerôs illat terjeng: tán füstölôt égetnek valahol? – Kell a melegség... – mondja a kovács, de hirtelen eltûnik odabenn, mert sokan várnak még rá idekinn. Az elôtéri elvarázsolt kastélyból nyílik a múzeumi részleg – nemhiába, itt a Múzeum oldalába’: hajlított antikszékek, viharlámpa, egy újságtartó, lámpa burával, lámpa burátlanul, lámpabúra, antikfogas, fogas fésû, fésûfogas, karácsonyfaláb, dehogyis karácsony-faláb, mert mindez vasból, mert vasbolt. Tulajdonképpen. Másodszor is, egy helyiséggel arrébb: egyik tartja, másik üllôn üti – a kovácsok azok –, még kettô, ki nézi – amazok a megrendelôk –, van, aki ír – ez a történet –, akad, aki képezi – emezek a fotók, közben sokszor csöngetnek telefonon, ôk pedig a várakozók. Peng az érc, szikrákat hány dühében, felbôg a flex, nyekken a satu, nem enged, makacs az anyag, ô is állja, azután a mester igazságot tesz, s karikába gömbölyödve meghunyászkodik a szögvas. Ugye, szép? Valóban az, s még szebb, ami belôle lesz: karcsú alak, kényes ív, a csigalépcsô korlátja. – Lehet kérdezni, persze... – mondja a segéd, mert kíváncsiskodó mindig akad, de alig szól, mert dolog van, gyakorlott szeme már sejti a figurát, amit majd a vázra öntenek, mellékesen rak a tûzre az olvasztókemencében, mivel földi melegségre is szükség van. Egyébként ô maga is tanult díszmûkovács, de a rangokat idelent tiszteletben tartják, a kovácsmester mûvészeti vezetô is egyben, az ô rangfokozata ekképpen alakult. Két paddal arrébb már új darabot fogatnak be, a súlyos diófa asztallapból éles falatot harapott ki egykor a makrancos vas. A kovácsok csupasz szemmel, szemüveg nélkül sorjázzák a szélét, újabb illattal bôvül a repertoár, dehogyis füstölô, inkább elfeledett aroma és régi dallam azok közül, amelyek egykor a rejtelmes belvárosi pinceablakokból szálltak ki az utcára, s mindenki tudta: a kisipar föld alatt virágzik. – Itt nincsenek gépek. Harminchét éve... – meg-megáll a kalapács két ütés között, félszeg mondatokból összeáll a kezdet egy fiatal inasról, aki minden nap munka után jött át Budáról, s valahogy örökké ebben az idegen mûhelyben kötött ki; és a kényes, karcsú lányról, aki viszont a szomszédos Olasz Intézetbe járt, félúton megtetszett neki az izmos fiú; és kettejükrôl, a kéthetes házasságukról, meg a legény életre szóló szerelmérôl, a vasazásról. Azóta persze sok minden történt, Pócs mester, az egykori tulajdonos, rövidesen fölvette állandóra az ismeretlen tanoncot, néhány évvel késôbb ô maga már alig is kalapált, látta, jó kezekkel folyik a munka, a segéd idôvel mesterré vált, és a csalódás is lassan elfelejtôdött. A mûhely szorgosan mûködött, fölötte váltódtak korszakok és rendszerek, hol virágzott, hol tengôdött, eszmék és divatok függvényében. – Készen van? – érdeklôdik a kackiás úr, az imént érkezett, elégedetten forgatja Balla-ballada szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László „Az emberiség elsô nagy felfedezése, a tûz megszelídítése és a fémekre való hatásának felismerése óta több ezer év telt el. Hogy az ôsenergia és az emberi képzelet milyen szép tárgyakat képes alkotni a hideg fémbôl, indított el a tûzikovács mesterség elsajátításában” – írta Balla József kovácsmester. Aki úgy tartja, nem kell neki különreklám, elég lesz ez a néhány lelkes sor. 10 BUDAPEST 2008 február
