Budapest, 2008. (31. évfolyam)
12. szám december - Buza Péter: Az ismeretlen Lestyán
debreceni Márton ismeretlen nevû testvérének a fiairól van szó – a Sajó völgyében szereznek birtokokat, s mûvelnek megint csak több mint ötezer holdat, saját tulajdonukként. Sajókazinc és Barcika (ma Kazincbarcika) az uradalom településközpontjai. Adolf testvérüknek Dezsô nevû fia örökli tôlük, a gyermek telenektôl ezt a birtokot. Aki feleségével, Schweitzer Kornéliával együtt a holoka uszt áldozata lesz. Fiuk, László messze környék, sôt, az ország egyik legsikeresebb versenyistálló-tulajdonosa idôben kimenekült Magyarországból, feleségével, Rittersporn Irén nel (s talán László nevû fiukkal?) együtt. Mártonnak egy másik testvére lehetett (az ô nevét se ismerjük) a Nagykárolyban 1890 körül állami hivatalt vállaló Lichtshein Lajos nagyapja. Utódainak harmadik nemzedéke nem tartotta a kapcsolatot se a debreceni, se a kazinci rokonokkal: az 1900-as évek elejének az ezekhez az ágakhoz sorolható egyetlen halottja partecéduláján se olvasható a nevük a gyászolók között. De Lestyán Sándor talán kapcsolatban állt a debreceni, hosszúpályi rokonokkal, Samuval és Dezsôvel. Utal erre néhány közvetett bizonyíték. Nem csak az a tétova feltételezés, amit Margit nénitôl hallottam, hogy tudniillik élettársa édesapját Dezsônek hívták – ami biztosan nem igaz, ám Márton dédapa családjának az apjáéval egy generációhoz tartozó nemzedékében, láttuk, két Dezsô is van –, s nem csak az a válasz, amelyet arra a kérdésre adott, hogy hol laktak Sándor szülei – úgy gondolta, valahol a Tisza környékén, közel a román határhoz. De az is, amit Lestyán maga ír le a Kiskutya, nagykutya címû, 1941-ben megjelent kötetében. Hogy tudniillik hûséges házôrzôjét, Poszkát ô maga mentette ki a Tiszából, amikor a tanyavilágot pusztította az árvíz. Ô is ott lakott akkor – meséli –, s néha elôfordult, hogy a hideg elôszobából beengedte a fûtött helyiségbe, ahol dolgozott, íróasztala alá melegedni a megmentett ebet. Görögtanya annak a majornak a neve Balmazújváros határában, ahol kastélynak mondott kúriája volt Dezsô úrnak, itt lakhatott Lestyán nyaranta meg ôsszel, egy-egy télen is talán, vélhetôen a harmincas évek második felében. Itt alakult ki, erôsödött szakmává vadászszenvedélye, ami aztán pártvezérek egész sorának közeli barátságához segítette. A Hortobágyon, a Mátrában, de talán már Nagykárolyban szerezte azokat az ismereteit, amelyeknek birtokában természetjárásra buzdító, úttörôknek szóló köteteit is írta – persze már a háború után. És innen, ebbôl a térségbôl való maga választotta családi s írói neve is (nem tudjuk megerôsítette-e valaha is a hivatalosság). Mert se a Sajónál, se a Tiszánál, se a Berettyó vidékén nem tudta kimondani Lichtscheinék egyetlen munkása se a gazda nevét. Litcséjn, Litcsájn, Liscsány, Listyány lett abból mindközönségesen. Kitûnô ötlet! Legyek hát Lestyán! Vonzó a csengése. Mire a második háború utoléri Magyarországot, hírlapírónk már befutott szerzô a szépnek mondott irodalomban is. Nem beszélve a lektûrrôl. A Friss Újság is kiad ponyvákat, sorra jelennek meg ötven-hetven nyomtatott oldalnyi regényei itt meg a Világvárosi Regények sorozatban, s a Nyil regényújságban. Naplopó, Botrány a Múzeumban, Eltûnt arany, A gyilkos komédiája, Marusja, A levegô király, Halálfejes pillangó, Hatalmas ököl. A BUDAPEST legelsô számának címlapja Részlet a levélpapírról 30 BUDAPEST 2008 december
