Budapest, 2008. (31. évfolyam)
12. szám december - Jolsvai András: Visszajáró LVII.
Nem tudom, önök hogy vannak vele, nekem az utcanevek sok mindent meghatároznak. Vagy nem is így – mondjuk inkább azt, hogy már pusztán egy utca nevébôl is következtet az ember erre-arra: a Liliom utcát például hajlamosak vagyunk szelíd vidéknek elképzelni (többé-kevésbé indokolatlanul), de azon senki sem csodálkozhat igazán, ha a Morgue utcában gyilkosság történik. (Poe úr szerint, legalábbis.) Ezek persze szélsô értékek, az utcák többségénél nem ilyen egyszerû a dolgunk, ítéleteinket (tkp. elôítéleteinket) voltaképpen az elôéletünk befolyásolja. A Kossuth utca, például, felteszem, szinte semlegesen hangzik a többség fülének (nem a hajdani kormányzó megítélése miatt, hanem gyakorisága okán), mint a Fô utca és társai – de az én fülemnek ma is kedves nagyon, hiszen gyerekkoromban egy ilyen nevû utcában laktam, és boldog emlékek sora köt ahhoz a vidékhez. Hát így valahogy. Erre a hosszadalmas és bonyolult bevezetôre pedig azért volt szükség, hogy felkonferáljam mai sétánk célállomását, az erzsébetvárosi Kazinczy utcát. Merthogy ha egy utcát a széphalmi mesterrôl neveznek el, attól nekem máris jókedvem van. Szeretem nyelvújításunk legnagyobb alakját, szeretem minden gyarlóságával, botlásával, elfogultságával együtt – ifjúkoromban fejembe vettem, hogy (Szauder József után másodikként) elolvasom teljes levelezését is, nemcsak irodalmi mûveit, hozzá is láttam derekasan, évente két kötettel is végeztem jobb idôkben, de aztán csak lemorzsolódtam valahogy –, és azt különösen szeretem, hogy az utókor ilyen szépen bánik az emlékével. (Ha már a saját korában annyi hányattatásban volt része.) Magam is írtam róla ezt-azt, átlag húsz évenként a sírját is felkeresem, viszek rá egy koszorút, aztán mehet minden tovább a szokott módon. Egyszóval a Kazinczy szó igazán kedvesen cseng az én fülemnek, s az csak elônyére válik, ha rögtön utcával folytatódik. Azt hiszem, az elônyöknek ezzel a végére is értünk. Amit a mai Kazinczy utcában láttam, az inkább szororúsággal töltött el. Pusztuló, málló, foszladozó régi értékek és pöffeszkedô fennhéjázás egymás mellett, kiáltó ellentétekként. Hajdan gyönyörû, gazdag polgárházak lehelik ki a lelküket, apró telkeiken égretörô pénznyelôk épülnek, luxuslakásnak álcázva: a falakon grafitti, az utcákon kosz – mintha Harlem és a West Side adtak volna találkát egymásnak. Félre ne értsék, magam nem vagyok híve a változatlanságnak, a csakazértis városvédésnek – és fôleg nem kardoskodnék olyan épületek mellett, melyek már régen menthetetlenek (mert hetven éve senki sem törôdött velük), de azért ennek a régi Zsidónegyednek mégiscsak volt hajdan egyfajta hangulata, nem lehetett volna legalább azt megmenteni? Szomorkodom, pedig volna lelkesedni miért. Csak túl sok a volna a mai Kazinczy utcában. A „van”, az meg túl szomorúságos. Pedig itt a Löffler-testvérek tervezte zsinagóga (azon se esett sok javítás kilencszáztizenhárom óta), itt az egykori híres transzformátorház (ma elektrotechnikai múzeum), itt a felújított tanárképzô (most az ELTE Pszichológiai Kara), elôtte bringaparkoló, használati utasítással (hogyan lakatoljunk okosan?), itt a Kôleves étterem (Kiskacsa volt azelôtt), és nemrégen még egy minisztérium is volt a Wesselényi utca sarkán. És itt van a büszke Eszter-ház, igazi biliárdbolttal a földszintjén, geotermikus energiával a fûtési rendszerében (erre mondaná nagyanyám, szegény, hogy „sok”), csillogó-villogó, s egyben fáradt tûzfalra nézô ablakaival. S itt van az Angus étterem meg a Reneszánsz-ház, ahol a csinkvecsentó üzen a huszonegyedik századnak vagy fordítva. És van két kosher étterem is (egy ortodox meg egy glatt) és újabb építések is: folyamatban. A többi meg néma csend: a külvárosi metrómegállóra emlékeztetô Balettintézet (pardon, Táncmûvészeti Egyetem) és a hajdan szebb éveket látott polgárházak: az ezernyolcszáznegyvenes években épültek és az ezerkilencszázötvenes években mentek végleg tönkre. De az utolsó szögeket most üti az idô a koporsójukba. Mindegyiken ott a mûemlék tábla még, de lakni már nemigen laknak bennük – mintha egy kísértetváros költözött volna a belvárosba. Itt van Schneider József egykori kártyafestô mûhelye, itt a hajdani ortodox kosher szalámi és kolbászüzem, itt a Hild József tervezte ház, és itt a Szimpla kert: rom rom hátán. Az egyik étterem utcára nyíló konyháján felirat: „Tûz vagy egyéb probléma esetén értesítendô” – és egy telefonszám. Legszívesebben bizony fölhívnám. Merthogy itt egyéb probléma van. Tudniillik, hogy mi lesz a Kazinczy utcával. ● 15 BUDAPEST 2008 december Visszajáró LVII. Jolsvai András inkább retorikai-szellemi, kevésbé fizikai küzdelme. Upor László fordítása plasztikusan érez teti egy másik világ másféle fogalmait, beszéd- és gondolkodásmódját. Zsámbéki Gábor rendezése precízen tárgyszerû, ke gyetlenül pontos, lényeglátón reménytelen. Khell Csörsz díszletei és Szabó C. Mária ruhái a pusztulás, a kiüresedés rendjérôl beszélnek. Bodnár Erika titokzatosan elré vedô arca adja meg az este alaphangulatát, a Szék hôsnôje a vég biztos tudásával él. Mészáros Béla az elzártan felnevelkedett fiú tudatlansága alatt rejtegeti a félelmeit, Re zes Judit bravúrosan egyesíti a hivatalnoki képmutatást és mindentudást a bürokrata ostobasággal. Hajduk Károly sokrétûen áb rázolja a megzavarodott katona félelmeit, Olsavszky Éva megrázóan adja a fájdalmát már artikulálni képtelen foglyot. A második darabban Keresztes Tamás a felébredt emlékek révületére építi az öcs alakját, Rezes Judit a történet szerint pontosan váltogatja az emlékektôl ellágyuló és a rendszerhûségében fúriaszerûen agresszív asszonyalakot, Lengyel Ferenc za vartan katonás, a szolgálaton kívül biztonságát vesztett rendész. Az Emberek kihalt terében Fodor Tamás kántálva bolyong, Hajduk Károly elveszetten keresi az emlékeit, Bezerédi Zoltán dühödten próbál életben maradni, Fullaj tár Andrea konok elszántsággal igyekszik rabolni. A játék a szinte sokkolóan naturális ábrázolás és a higgadt elemzés végleteit egyesíti. Nagyon erôs, nagyon kidolgozott alakítás. Csak az nem igazán világos, vajon mi juttatta az író eszébe éppen ezt az Orwell 1984-ét, vagy Déry G . A. úr X.-ben-jét idézô falansztert, és mi késztette Zsámbéki Gábort éppen ezeknek a daraboknak a színpadra állítására. A második darabban van nagyjából két mondat arról, hogy az emberek elôbb-utóbb úgy megiszonyodnak a túlhabzó jóléttôl, hogy kívánni fogják a szimpla, puritán rendet. Logikus, reális veszélyt megfogalmazó okfejtés. De nem változtathat azon, hogy a múlt borzalmaiként, kissé idegenkedve nézzük azt, amit az alkotók a jövô fenyegetéseként mutatnak. ●
