Budapest, 2008. (31. évfolyam)
12. szám december - Csider István Zoltán: Kedd, szerda
gúnyt vélt felfedezni a mosolyban, lesajnálást, na hiszen, Judit szép és tiszta ruhában üldögélt, ölében azzal a kistáskával, amit Notting Hillen vettem neki, talán hat fontért, és csillogott a szeme is, a mosoly pedig az elmúlt hónapok keserûségei ellenére is vígan szánkózott a kis gödröcskékben. De mire a 60-as busz átbújt a Margit híd alatt, már elsodorta a lavina a szánkózó mosolyt, a csöves ugyanis dühös lett miatta, és gonoszul kezdte nézni, így mondja Judit, gonoszul és vérszomjasan kezdte nézni ôt, vicsorgott, nem volt neki foga se nagyon. A sértett vérszomj elôször zavarba ejtette, aztán mikor nem akart megszûnni a vádló arckifejezés, zúgni kezdett a füle, és Judit sírni kezdett megint, ott is, a buszon, a csöves még mintha oda is szólt volna valamit, de azt már nem hallotta, a torokgombóc ráment a fülére is. Azt mégsem mondhatom neki, hogy nem lesz semmi, hogy jó lesz, inkább visszakérdezek. És veled mi lesz? Jön a pincérnô. Bodzaszörp, az egyik mentesbôl. Brokkoli-krémleves és valami csirke sörtésztában, sajtmártással. Miként majdnem minden étel, minden asztal egy festôrôl kapta a nevét, mi éppen Monet vendégei vagyunk, lila plüssfotelekben várunk, közben megérkezik a bodza is, Judit pár óra múlva elrepül. Hideg lesz Dániában, mondom, vehettél volna egy új kabátot. Kényszeredetten elmosolyodik, nem Dániába megyek. Nem mondja meg, hová repül, állítja, még a múltkori elszólása, hogy már csak koronája van, és hogy ezért adjak kölcsön párezret, szóval, hogy még az is szándékos volt, félre akart vezetni, hogy rossz nyomon induljak el. Másnap már rögtön van egy állásinterjúja egy kisvárosban, egy olasz étterem keres pincérnôt. Egy távozó vendég nyitva hagyja lenn az ajtót, a körforgalom felôl egyfolytában jönnek az autók, nem értem, mit beszél, hátradôl a lila plüssfotelben, én közelebb és közelebb hajolok, de akkor sem hallom. Csak mozog a szája. Becsukják az ajtót, visszacsöppenek, arról van szó, hogy az itthoni munkájából is tud végezni odakinn valamennyit. Cikkeket ír színes gyermekmagazinoknak. HÁTSÓ BEJÁRAT. Kláriból csak az Öntô ház utcánál fogy ki a szusz, akkorra meg van váltva a világ, és Szántó el van hordva mindennek. Teljesen kihûlt a teája. Meg van illetôdve, nem érti ezt az utcát. Itt nincs semmi, meg amúgy is miért Öntôház, kérdi, és egészen meg van lepve, hogy tudom. Mert már Mátyás korában is voltak errefelé réz-, illetve harangöntôk, mellesleg ágyúkat is csináltak. És bár az öntôházból Giesshaus lett, az utcanév magyar – ez tetszik neki. Az egyik legrégibb, máig is fennmaradt budai utcanév. Az jó, ha magyar. Megáll, nevetve kérdi, hát nem? Aztán odafut, odabújik, így módom van expozét tartani a százéves és a modern házak szimbiózisáról, meg hogy Prohászka Ottokár egy cikkében csúnyán elpanaszolja, hogy a Világban megjelenik a többi mellett az Öntôház utcai zsinagóga napi rutinja is. A háború után aztán már nem akadhatott ilyen problémája senkinek: bombatalálat érte, aztán lebontották ami maradt belôle. Furcsa szögekbe állítom ôt, az utca végén lévô, az Öntôházat a Lánchíd utcával összekötô lépcsôsor minden pihenôjében megállítom, mutatom a kis korlátot, amit mintha babáknak szántak volna. Vagy a kényelmes erkélyt, ahol egy komplett udvartartás is elférne, ha akarna. De ehhez végig kell menni az utcán. Tükrözôdik a nedves aszfalt, ahol éppen nem borítja ázott avar, a várfal fenyegetôen sötét, még ha feldobja is egy nem éppen korhû rács, rajta piszkosfehér szvetter, elázva szintén. Ez a hátsó bejáratok utcája, fôbejáratot egyetlenegyet találunk, egy háromszintes, üveggel borított körlépcsôházas, muskátlis, az erkélyi fogason kardigánt hagyós, kényelmesnek tûnô társasházét. Kicsit közelebb jön. Itt szeretnék lakni, mondja Klári ellentmondás nem tûrôen. Úgyhogy nem is mondok semmit. Csak arra gondolok, hogy mi lesz velem. Nem akar semmit. Aztán meg ne fázz nekem Spanyolországban, mondom Juditnak. Élbôl, de már nevetve cáfol, nem Spanyolországba megyek. A brokkoli-levesébôl kieszem az olvadt penészes sajtot. Elfelejtett szólni, hogy azt nem kér, nem ehet. Eszem, de gyorsabban olvad, mint ahogy enni tudom. Egy kevés nem árthat, mondja, és elkezdi enni ô is, meg hogy emlékszem-e, sajtos croissant-t evett lekvárral a múltkor reggelire. A múltkor is Edith Piaf ment, most is az megy. Azt várom, mikor szólal meg, hogy de hát te szereted a keretes szerkezeteket, nem? mikor nyújtja el a hangját. Szeretem. Mindent megszervezett magának. Ezért aztán különösen nem volt nyugodt, mikor délután Abonynál leugrott egy nô a vonatról, és mentôt kellett hívni, és vagy egy órát állt a vonat, mert jegyzôkönyv meg minden. Én azt gondolom rögtön, hogy öngyilkossági kísérlet, szerelmi dráma a nyílt pályán, de lecsitít, ennél kisstílûbb a dolog: egy férfileszállt, de a felesége még nem, a vonat viszont elindult, a nô meg leugrott a mozgó szerelvényrôl, talán ha bokatörés. Szerinted milyen lesz a tél Svédországban, kérdezem. Nem Svédországba megyek. Fizetünk a lenti pénztárnál, kilépünk a hûvös utcára, húzom a cipzáram, ugye tényleg nem hiszed el, hogy most találkoztunk utoljára? kérdezi, és látom, hogy komolyan beszél. És érzem, hogy a megállóig megtett út lesz az egyik leghosszabban megmaradó budai sétám, el is nevezem gyorsan erôltetett menetnek. Nézzük a pár kirakatot meg a semmit, átvágunk az úttesten, belém karol, 86-ossal megyünk, az éppen az utcasarkon tesz majd le. Lehozzuk a cuccait, nyújtja a kulcsait, hirtelen nem értem, mit akar. Nem akar semmit. Megvárom vele a visszabuszt, jelentkezz, hogy megkaptad-e a pincérnôi állást. Nem válaszol, csak eltûnik, Budapestbe tûnik egyenesen. Elfelejtettem mondani neki, hogy Tandori az Öntôház utcába járt gombfocizni. Hazafelé törlöm Klári telefonszámát. ● 11 BUDAPEST 2008 december
