Budapest, 2008. (31. évfolyam)
12. szám december - Csider István Zoltán: Kedd, szerda
10 BUDAPEST 2008 december A csendeske kisbüdös mámorba süppedô lakói a hangos monológra most már mind odafordulnak, de aztán, mikor a szék lába nagyot csikordul a padlón, és a férfi sietve hagyja el a helyiséget, gyorsan visszamásznak legalulra, és nyugtázzák, hogy újabb nôcske lép be most a bisztró informálisan mûködô Széttaposott Szívek divíziójába, légy üdvözölve, súgja valaki halkan a sarokból. De nem a hang felé fordul, hanem felém. KEDD. Késôbb azt is megtudom Kláritól, hogy aznap este hazavitte magához a Szántót, aki a pincér, nyilván. Felhív kedd délután, hogy négyig dolgozik, nem éhes, de szerinte én biztosan, és hogy találkozzunk egy mindkettônkhöz közeli kifôzdében. Azt ugyan nem mondja, honnan tudja, hogy hozzám mi van közel, mint ahogy azt sem közli, kitôl vette a telefonszámom, de nem mondok nemet. Akkor mondja azt is, hogy azóta gyakran bemegy abba a presszóba, és hogy csakúgy, mint akkor, a széklábcsikorgatós este, a nagyjelenet, a férfi távozása után, Szántó mindig hoz neki egy konyakot. Aztán pár perc múlva, maga sem tudja, hogyan, eltûnik a konyak a pohárból, és Szántó újra hoz. Megtudom, hogy aznap este Klári Szántóval ment haza tehát, taxival, a lány fizetett, Szántó cserébe levetkôztette, lefürdette, aztán szépen egymásba folytak, nem annyira kéjvágyból, mint inkább sajnálatból. Pedig a Klári nagyon jó nô, elmondása szerint harminckettô, de szerintem nincs annyi. Szántó tehát azóta még szolgálatkészebb a konyakokkal, mondja Klári, mintha én tudnám igazából, ki az a Szántó, mintha közöm volna az egészhez. Megtanulta, ha egy nô nem beszél, konyakot kell neki adni, mondja Klári. Igaz, hogy attól sem beszél majd többet, de legalább melege lesz belülrôl. Szóval, Klárival uzsonnázom egy kifôzdében, sorba állunk éppen, piros lencselevesre várok meg zöldséges pulykára, mert borjú csak fasírt alakban van, amivel még nem is lenne baj, csakhogy a borjúfasírt ragujában már ott a köret is, sült krumplit tettek bele, pedig rizst akarok nagyon enni, rizst meg borjút. Mondom is neki, mikor telefonon megnyugtat, ô nem eszik, de én nyugodtan egyek csak, hogy rendben, akkor végignézheted, ahogy elfogyasztom a napi betevô borjúmat, de azért ihatsz is közben, ha már enni nem szeretnél. Aztán szendvicset veszek mégis. Klári már ott, a sorban elkezd csacsogni, s aztán végig a hídon, végig a Duna mellett, a Bem téren, a Batthyánynál és az Alagútnál is, hogy olvasott valami cikket, amit tudósok írtak, persze, a küszöbön álló apokalipszisrôl, de legalábbis arról, hogy az emberek lassan elkezdenek visszaszivárogni a kisvárosokba, falvakba, és önellátók lesznek, és újragondolják Rousseau-t. Vagy hogy mi lesz, ha egyszer csak eltûnnek a Rottenbiller utcából, tessék mondani, hová lettek az emberek? játszik a hangjával, elmentek Thoreau-t játszani! válaszolja magának olyan mély, Delta-narrátorhangot imitálva. És ahogy ezt meséli, az amúgy is vonzó Klári még vonzóbbnak tûnik, úgy ragyog a szeme, hogy kokaint szívnék a szemhéjáról, csak hogy aztán, mikor kinyitja, az övé legyen az elsô tekintet, amit meglátok. Úgy ragyog a szeme, ahogy a Tiffanyn megtörik a fény, gyanútlan vagyok, sôt bizalommal teli, otthon érzem magam Klári pupillájában, bevon engem is ragyogásmázzal. Pedig Klári nem szed semmit, rendszerint legalábbis, úgy értem, hétköznapokon és munka közben: semmiképpen. Még konyakot sem. Ott van New Orleans, mondja, arról is írtak abban a cikkben, meg lehet nézni, mit mûveltek ott, mikor jött a földrengés vagy hurrikán, vagy mi a franc, kifosztottak mindent, hát ennél mennyivel jobb, ha az ember közel van a természethez, megôriz pár morzsát az amúgy eléggé erodált méltóságából, amit jól lefaragtak a szorgos hétköznapok. Szerintem jó lesz, mondja Klári. NINCS BENNE VÍZ. És akkor most mi lesz veled, kérdezem Judittól, alig három perccel azután, hogy ugyanezt kérdezte tôlem, persze egész más éllel, kétszer ugyanúgy és ugyanazt nem lehet kérdezni, még ha mindkét kérdést áthatja is a mély aggódás, és még ha minden válaszban ott van is valami furcsa vállrándítás-féle, valami elemi ôsflegma, mi lenne, hát mi lenne, majd lesz valami. Majd lesz valahogy. De mi lesz veled, kérdezi megint, ezzel átvéve a vezetést, és közben tényleg kérdôn néz a szemembe, a Marvelosa Café galériáján ülünk, a lehetô legkisebb asztal mellett, mi lesz veled nélkülem. Méretre vágott üveglapon pohár pihen, benne virág, Judit megszagolja, van illata, kérdezem, van neki, még éppen van, válaszolja, orrához emeli megint, éppen csak, de van. Visszaejti a pohárba. Nincs benne víz. Nincs víz a pohárban, mondja, és újra megfogja, de hiszen ez mûvirág, tapogatja most már a szirmokat is, rohadt mûanyag, és sírásra görbül a szája, ami egyáltalán nem hat újdonságként, az elmúlt öt hónapban, valahányszor találkoztunk, sírásra görbült a szája, mindig ugyanazért, de néha minden különösebb elôzmény, konkrét kiváltó ok nélkül. Most meg még plusz a csalódás, hogy úgy forgatta az imént azt a virágot, mintha igazi volna. De amúgy lényegében a legapróbb bosszúság is sírásra készteti, a legapróbb mindennapos szociohorror a villamoson. Vagy például mikor a Komjádinál felszállt a 60-asra az a csöves, idézi fel, és leült srégen szembe vele. Egy rokonszenves csöves. Annak ellenére volt szimpatikus, hogy alig látszott ki a mocsokból, teljesen elkoszlott zakót, nadrágot viselt, és durva anyagból készült reklámzacskót szorított falhoz a lábával. Rámosolygott, gondolta, csempész egy kis kanderelt a csöves keserû napjába. Szamaritánus mosoly volt az. De a csöves, úgy látszik, meséli Judit, nem volt kellôképpen érzékeny a szamaritanizmusra, és
