Budapest, 2008. (31. évfolyam)
12. szám december - Csider István Zoltán: Kedd, szerda
SZERDA. És akkor most mi lesz veled, kérdezi Judit a Marvelosa Café galériáján, a Lánchíd utcában, szerda késô délután, már sötétben. Hamar sötétedik, és ez a jeges szelek sebességének növekedésével egyenes arányban egyre deprimálóbbá teszi az ilyen szerda, csütörtök, péntek és szombat délutánokat. A vasárnapokat csak azért nem, mert a vasárnap saját jogon is épp elég deprimáló. Most talán bánja, hogy nem dohányzik, nincs a keze ügyében egy öngyújtó, egy gyufás skatulya, egy bármi, amivel játszani lehet, babrálni inkább, idegesen forgatni, hogy aztán lehiggadjon az ember. A Lánchíd utcán, nem messze az étteremtôl közterületesek, de legalábbis valószínûleg sárga mellényesek dolgoznak valami nyilván borzasztóan rejtélyes ügyön, amibôl így, az emeleti ablakból kitekintve csak a parkoló autókon pásztázó sárga fény, a megkülönböztetô jelzés jön át. Elmegy egy busz is, már a drámai hatás végett. Eddig kétszer voltunk itt, egy évfordulón, nyáron, este, meg egy hétköznap délelôtt, reggelizni. Az ajtóban ültünk, az asztal vége szinte kilógott az utcára, a térdünk körülbelül egy magasságban volt az egyik étterem elôtti asztalnál ülô harmincas nô fejével, úgy másfél méterre ült tôlünk, és csak a szûken vett reggeli, vagyis a konkrét evés közben is legalább kilenc telefont bonyolított, hallhatóan nagyon fontos ügyekben. Az amúgy sietôs léptû kutyasétáltatók, mikor a hely elé értek, lelassítottak kicsit, és úgy nézték a szép nôt, aki hangosan telefonál evés közben. És még a nôk is valamiféle csodálattal bámulták, hogy képes erre, a férfiak pláne, a férfiak: férfiak. Mi a Lánchidat néztük, Pestet meg a Dunát, már amennyi látszott belôle, a kocogót a parti sétányon, a biciklistákat. A hétköznap délelôttöt néztük. A reggeli után nem hagyták, hogy borravalót adjunk, és igazuk is volt, nem az ô érdemük Budapest. A pénztáros szemében biztatást fedeztem fel, hogy ezt az aprót inkább az érmés távcsövekbe dobáljuk, és nézzünk át a túlpartra. Talán az volt a baj, hogy nem néztünk. TEGNAPI KRÉMES. Kláriba egy kiskocs mában botlom, olyanban, ahová legfeljebb apróért vagy cigarettáért, gyors kávéért megy az ember, s ahol egyszersmind furcsa módon majdnem mindig akad néhány kékharisnya, aki nem bánja, ha segítesz eldönteni, hogy most akkor Allah, Buddha vagy Krisna. Ha sokáig nem dolgozik, kihûl a gép, és az elsô adag, amit a kihagyás után ad, csak olyan langyos, mint az órányira ott hagyott mosogatóvíz. Ilyenformán nehezen olvad a cukor, a tejszín meg még le is hûti, kavargatni kell rendesen. Felpattan egy férfi a sarokban, egy lány a karjánál fogva húzza vissza, tessék-lássék, a felpattanás különben teátrális. Arra mindenesetre éppen jó, hogy a pár felhívja magára a figyelmet, ami addig a kavargatásra összpontosult teljesen. Klári balhézik, szól oda valaki valakinek a pultnál félhangosan. Klári arcán a megdöbbenésnek valami egészen egyedi típusa üldögél, az arckisimító megdöbbenés, ami felületileg tükörsima maszkba nyomja amúgy valószínûleg édes vonásait, olyan halálszerû lesz az egész kis nô. Mozdulatlansága akkor lenne igazán tökéletes, ha tekintete nem vibrálna szüntelen, de egyre lassabban. Ha nem szivárogna lassan kifelé a szemébôl az élet, mint veszettségkor a hab a szájon. Az utolsókat rúgja láthatólag. – Te, figyelj, te is tudod, hogy nem megy. Klári nem mer bólogatni. – Nem tudsz elviselni, és én sem tudlak elviselni. Ne nézz így, attól még nem foglak megint szeretni, hogy így nézel. Pedig Klári nem néz sehogy. Klári nincs. – Mindig így nézel, valahányszor belekezdek, hogy szerintem óver, finitó, kaput, légyboldog, hogy nem kellesz, hogy takarodj az életembôl, hogy dögölj meg. A putri kis lakásod kulcsa itt van, ne izgulj, nem másoltam le! És és odavágja a márvány körasztalkára, hogy beleremeg a kövérsárga, talán tegnapi krémes Klári elôtt, biztos akkor kérte, mikor még a férfire várakozott, egyetlen falatot evett belôle csak. Megjöhetett hamar. Kedd, szerda szöveg: Csider István Zoltán, fotó: Sebestyén László A hétköznap délelôttöt néztük. Nem hagyták, hogy borravalót adjunk, és igazuk is volt, nem az ô érdemük Budapest. A pénztáros szemében ott volt a biztatás, hogy ezt az aprót inkább az érmés távcsövekbe dobáljuk, és nézzünk át a túlpartra. Talán az volt a baj, hogy nem néztünk. 9 BUDAPEST 2008 december ÉLÔ HELYEK
