Budapest, 2008. (31. évfolyam)
11. szám november - Ungváry Krisztián: Bombázók a főváros felett
A légierô helyi értékét az a tény is növelte, hogy ezzel a fegyvernemmel lehetett a gyarmatokon a legolcsóbban és leghatékonyabban fenntartani a „rendet”. A felkelô törzsek területén elôször röplapokat szórtak szét, vagy közvetítôket küldtek, és ha ez nem volt elég, néhány bombával felgyújtották a bennszülöttek falvait, és elpusztították állataikat. Ezt a módszert az angol katonai doktrína „félcivilizált ellenséggel szembeni légi politikának” (air policing of semi-civilized enemies) nevezte. A definicióból magából is kiderül, hogy ezt ekkor még csak a nomádok ellen kívánták alkalmazni. A „háztalanítás” (dehousing) taktika azonban néhány év múlva a fô ellenséggel, Németországgal szemben is legitim módszerré vált. A bombázás pszichológiai hatásába vetett hitet elsôsorban a német hátország 1918. évi összeomlására alapozták. Hasonló szemléletet képviselt az amerikai, az olasz vagy a német publicisztika is. Az alkalmazás azonban ezeknek az országoknak az esetében jelentôsen eltért, annak ellenére, hogy különösen az USA légiereje lényegében követte az angol gyakorlatot. Németország városai Az angol légierô szempontjai teljesen eltértek a németétôl. A Luftwaffe a stratégiai bombázások helyett elsôsorban a taktikai légierôre, azaz a szárazföldi csapatok támogatására helyezte a hangsúlyt, és a szûkös kapacitások miatt még a stratégiai bevetések esetében is a pontcélok elleni támadást részesítette elônyben a szônyegbombázással szemben. Ezzel szemben 1940 májusa után a britek csak a stratégiai bombázókkal harcolhattak Németország ellen (leszámítva a mellékhadszíntereket). Ez a tény rendkívül felértékelte a bombázó fegyvernemet, a brit hadikiadások egyharmadát erre költötték el. 1942 tavaszáig a légierô vegyesen támadott katonai és polgári célpontokat, hogy kipróbálja, melyikkel ér el nagyobb hatást. A kiábrándító pontatlanság és a bombázás morális hatását hangsúlyozó szempontok miatt ekkor határozták el a német városok tervszerû megsemmisítését. Tervet dolgoztak ki 22 millió ember háztalanítására („dehousing”) és éghetôség szempontjából rangsorolták a településeket. Elsônek a Harris légimarsall szerint „öngyújtóként égô” Lübeck és Rostock belvárosa került sorra. Tenger melletti fekvésük és viszonylag nagy kiterjedésük miatt nem számítottak nehéz célpontnak. A Royal Air Force a „megfelelôen égô” Köln városát választotta következô célpontjául. Mivel azt tapasztalták, hogy a gépek számának növelésével egyenes arányban csökkennek a veszteségek, itt fordult elô elôször, hogy ezret indítottak útnak egyszerre. Az elsô hullámnak huszonöt-harmincezer gyújtóbombát kellett kiszórnia, hogy a következô rajok különösebb keresés nélkül rárepülhessenek a célpontra. A második hullám már több robbanóbombát és néhány ezernyolcszáz kilogrammos légiaknát szórt le: utóbbi funkciója az volt, hogy hatalmas légnyomással járó robbanásaik kiszakítsák az ajtó- és ablakkereteket, így táplálják az elsô hullám okozta tüzeket. A gyújtó- és robbanóbombákat foszfortartályok egészítették ki, és a ledobott szerkezetek hatvan százaléka gyújtóeszköz volt. A kétféle robbanótest vegyítése révén elérték, hogy az oltás ne kezdôdhessen el azonnal, egyes robbanóbombák késleltetett mûködtetése szintén ezt a célt szolgálta. Másfél óra leforgása alatt 59100 kölni polgárt „háztalanítottak”, 3330 épület teljesen megsemmisült, 486 fô meghalt és mintegy ötezer megsérült. Mindez azonban csak gyenge elôjátéka volt annak, ami a következô két és fél évben Németország majdnem minden városában lezajlott. Maga Köln 1943 nyarán négy, 1944 októberében pedig mintegy kéttucatnyi, a pusztítás mértékét tekintve jelentôsebb támadást szenvedett el: a háború végén a város nyolcvan százaléka sitté vált, minden egyes lakosra 31 köbméter törmelék jutott. A német (és a nemzetközi) emlékezetben Drezda 1945. február 13-i megsemmisülése közismert, köszönhetôen többek közt Kurt Vonnegut megrendítô elbeszélésének. Jóval kevésbé ismert azonban, hogy más városok hasonló vagy még súlyosabb károkat szenvedtek. Így Hamburgot 1943. július 25 és 30 között, a nevével is sokat mondó „Gomorrha” hadmûvelet során tervszerûen és szisztematikusan porrá zúzták. A deklarált és elôre eltervezett cél a város és lakosainak teljes elhamvasztása volt. Az elsô hullám hétszáz repülôgépe itt alkalmazta elôször az éjszakai vadászvédelmet megvakító sztaniolcsíkokat. A tûzoltást akadályozandó másnap újabb légitámadás érte a várost. Mivel a vízhálózat már az elsô nap súlyos károkat szenvedett, az újabb gyújtóbombázás mintegy húsz négyzetkilométer kiterjedésû tûzvészt okozott. A város központjában óriási tûzkatlan alakult ki, orkánerôsséggel szívta magába a katlan szélérôl az oxigént, a két kilométer magas lángoszlop többszáz kilométerrôl is látszott. Június 30-án még égett a város, amikor a harmadik csapás kétezer tonna bombája befejezte a pusztítást. Mintegy huszonötezer ember pusztult el, a legtöbben szénmonoxid-mérgezést kaptak az óvóhelyeken. A tûzvész hamuja nyolcezer méteres magasságban hatalmas felhôt alkotott és sajátos derengésbe borította a várost, melynek utcáin egyharmadukra zsugorodott, összegörnyedt hullák hevertek. A városból menekülô többszázezer lakos, köztük félig megtébolyodott anyák, akik kofferjükben vitték magukkal elszenesedett gyermekük tetemét, napokon belül egész Németországban elterjesztette Hamburg pusztulásának hírét. Az angol-amerikai légitámadásoknak több mint hatszázezer halálos áldozata volt, és hét és félmillióan váltak hajléktalanná. A német nép azonban nem tört meg. Meglepô módon ugyanúgy befolytak az adók mint korábban, sôt a termelékenységi mutatók egyes helyeken még meg is ugrottak, mivel fôleg az adminisztratív személyzet pusztult el. A haditermelést 1944 nyaráig nem érte komoly kár. 1943: Magyarország A magyar légteret Kassa bombázása után sokáig nem érte komolyabb támadás. 1942 szeptemberében a szovjet légierô politikai 3 BUDAPEST 2008 november a szerzô gyûjteményébôl
