Budapest, 2008. (31. évfolyam)
10. szám október - Balogh Péter István: Tér nélkül nincs élhető város
lása, pedig gyökeres volt az is. A negyvenes években épült HÉV végállomás, a „Gomba” a huroksínek felszedésével és az elegáns mészkôburkolatú gyalogos felület kiépítésével lehetôséget kapott, hogy új funkciók befogadásával átértelmezze a „körtér” fogalmát és az intenzív átmenô-átszálló forgalom mellett célterületként is megjelenjen. Ma még a metróállomás munkagödre uralja a területet, de biztos, hogy kiépülésével Buda egyik gyöngyszeme lehet majd. Teljesen más világ, a kortárs térépítészet egyik értékes hazai példája a hatalmas forgalmú utakkal szabdalt Kosztolányi Dezsô tér. Ez már nem a történeti belváros, itt a nagyvonalú térformálás és a fokozott igénybevételeknek ellenálló anyaghasználat volt a döntô: szellemesen a tér közepe felé dôlô gyepes lejtôk takarják ki a terület partján parkoló autókat, és nagy keresztmetszetû beton támfalak állják (és tényleg állják!) a gördeszkások, görkorisok szûnni nem akaró rohamait. A szép, a megvalósult példák a pozitív hatások mellett ráirányították a figyelmet az építési hatósági eljárások hiányos szabályozására is, ugyanis a ma hatályos rendelkezések szerint az ilyen – hagyományos értelemben elsôsorban közlekedésre szolgáló – területek átépítésekor csak akkor kell a beavatkozásokat engedélyeztetni, ameny nyiben hozzányúlnak az útszegélyekhez, közmûvekhez. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy sokmilliós (esetleg soktíz- vagy százmilliós), városrész-arculatot átformáló, teljes burkolatot, berendezési tárgyakat és növényzetet lecserélô beavatkozásokat lehet – és szabad! – komplex, átfogó, építési engedélyezési tervdokumentáció nélkül, pusztán szakhatósági engedélyek birtokában végezni. Ezen az áldatlan állapoton csak egy új tervfajta, a „közterület-építési engedélyezési tervdokumentáció” megalkotása segíthet, amely pontosan rögzíti és bemutatja a beavatkozások városszerkezeti, építészeti és tájépítészeti következményeit. Ebbôl pedig egyenesen következik, hogy az ilyen tervdokumentáció – a szükséges egyéb szaktervezôk bevonása mellett – a három nevezett szakterület együttmûködésében készülhet, amelyeknek közös fellépéssel el kell érniük a jelenleg mindent eldöntô, tisztán mérnöki tervezési szempontok egyeduralmának megszûnését. A jövô(?) Ma az úgynevezett „barcelonai modell” képezi az alapját több futó városmegújításnak is. A köz (általában a kerület) vállalja a szabadterek minôségi fejlesztését, ettôl várva a magánberuházók megtelepedését a területen, illetve a lakók és az ingatlanpiac mozgósítását és növekvô érdeklôdését. Ennek (a korábban egyébként sok helyen pozitív eredményeket hozó, sikeres) konstrukciónak van egy szépséghibája. A területen már jelen lévô vagy betelepülni készülô üzlet- vagy lakástulajdonos nem tudja érvényesíteni érdekeit, nem képes befolyásolni a folyamatokat, miközben a sok pénzt invesztáló önkormányzat sem tud pénzügyi partnerként számítani a terület használóira. Való igaz, hogy egy ilyen PPP konstrukció kialakítása meglehetôsen idôigényes, de az eredmény (kisebb közpénzráfordítás, magas használói elégedettség) több fronton is kárpótol(na). Sajnos, a mai hazai várospolitikában az ilyen, választási ciklusokon túlmutató megoldásoknak nemigen van helyük. Bár mintha a közelmúltban talán mégis elkezdôdött volna valami Budapest sokat látott és szenvedett parkjaiban, terein: úgy tûnik, hosszú évtizedek után újra gazdára leltek a közterek. A Studió Metropolitana átfogó programmal fordult a mindenki által használt, de kevesek által gondozott és sajátjuknak érzett közterületek irányába. A Budapest Köztér Program (KÖZtér) egyszerre szólítja meg a város lakóit, üzlettulajdonosait, befektetôit és a köztereket hivatásszerûen alakítókat: ne távolodjanak el egymástól, hanem együtt, közös gondolati alapokon határozzák meg a város számos jelentôs terén, parkjában a „mindenki számára jó” funkciókat és kialakítást. Amikor néhány hónapja a Terézvárosban igen nagy – jórészt negatív – visszhangot váltott ki a kerületvezetés Hunyadi térre és környékére készíttetett fejlesztési tervezete, amely gyökeresen változtatta volna meg a terület életét a lakók egy csoportja tiltakozó akciókat kezdeményezett, ami végül megegyezéshez vezetett. A téren információs iroda létesült, ahol hónapokon keresztül mindenki elmondhatta véleményét, érzéseit a terület remélt jövôjével kapcsolatban. Egy ilyen nonstop és sokszereplôs konzultáció, ha összesített álláspontját hitelesen közvetítik, s fôleg, ha azt a döntéshozók is figyelembe veszik majdani döntéseiknél (amiben, ismerve a fôváros és kerületei szokásos eljárásrendjét, csak erôs optimizmussal bízhatunk), valóban segítheti tovább élni, s így megújulni köztereinket. A programban, amire az önkormányzatok nevezhettek be, találunk belvárosi (Terézváros, Józsefváros), külsô városközponti (Rákoscsaba, Pestszentimre, Pesterzsébet), és lakótelepi helyszíneket (Tulipán kert – IV. kerület, Költôk parkja – XI. kerület); sôt a fôváros szempontjából is fontos agglomerációs köztereket is (Vác, Göd, Pomáz). A partnerség, a széles körû összefogás segít annak felismerésében, hogy bár minden helyszín, minden helyzet egyedi, de rengeteg az olyan közös elem, probléma, lehetôség, amelyek majd’ minden helyszínen elôfordulnak, s amelyek megoldása, kihasználása nem is olyan lehetetlen vállalkozás, ha szemináriumokon, konferenciákon megismerjük a hazai és nemzetközi tapasztalatokat, vagy ha használhatjuk a program nyújtotta lehetôségeket: szakértôket, szakkönyvtárat, adatbankot. Hogy a holnap Budapestjén egyre többen és többször beszélhessünk – Pogány Frigyes szavaival – az utcák és terek mûvészetérôl. ● 7 BUDAPEST 2008 október A Studió Metropolitana civil tervezôi
