Budapest, 2008. (31. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Szabadságon
K. Roy angyalföldi lakos megfontoltan haladt úti célja felé. Kívülállók andalogni vélhették, mivel fogalmuk sem volt, mik járnak a fejében. Az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Az ok helyénvalónak tûnt, a kivitelezés koránt sem; sablonosnak érezte, hogy bár lévén kis pontocska ô a világ hatalmas kavarcában, de hogy pont ô, pont ott, pont úgy csinálja majd, ahogyan más pontocskák is megtették már ôelôtte, úgyszólván undorította. A végrehajtás nem tûrt halasztást, de ez a sablon-dolog megfontolásra kényszerítette, mert nem elégedett meg azzal sem, hogy részleges forgalom mellett, és malteros vödrök jelenlétében, még az átadás elôtt helyezze testét a jeges habok közé, amit bámész gyalogok és nyerítô biciklisek egyszerû live show-ként fogadnának. Ezért úgy döntött, akárhogy is, de kivárja, hogy felújítsák a hidat, és ha minden jól megy, már október 30-án ô lehet a frissen festett, aszfaltozott, sínezett, világított szuicid-legendás híd elsô vendége. — Úgy már igen – tûnôdött manzárdszo bájában, amikor elképzelte az ugrást – és ekképpen már méltónak találta az életvisz szaadás körülményeit. Szinte kedvet érzett hozzá. Mindenesetre gondosan körüljárta a problémakört, kitudta, pontosan mikor készülnek el a munkálatokkal. Legnagyobb örömére a határidô közép-ôszre esett, amikorra jócskán lejárnak már a nyaralások (nyárvíz idején fel se tûnt volna még tán neki sem, hogy odaát folytatja), de a hajnali hûvös harmatcseppeket már csípôs ködnek hívják akkortájt, és a napsugarak becsapódása sem több bágyadt, lemondó mosolynál; szóval: az öngyilkos-idôszak kellôs közepére ígérkezett a híd átadása. K. Roy elhatározta, addig hasznosan tölti az idôt, és érdeklôdni kezdett a szerkezet múltja iránt. Mégiscsak végsô elrugaszkodási pontja, utolsó anyagi kapcsolata lesz a Földdel – legalábbis, amirôl még tud. — Csinos architektúra – bólogatott Roy, és magyarázhatatlan nosztalgiát érzett a régi fotókat nézegetve, majd megilletôdve figyelte a sercegô, korabeli híradót, melyben pillanat alatt omlott a Dunába a több tonnányi ellensúly, és a mederpillér fölötti kapuzat. A háborús képek láttán kicsit jobb kedvre derült; szembesült azzal, hogy az övénél nagyobb problémák is foglalkoztatják a Világegyetem egyedeit, és most, hatvan év múltával ôszintén érdekelni kezdte a mai felújításról szóló sorozat. Kiderültek a tökéletlenségek, mivel a háború utáni rapid-építkezésben elnagyolták a részleteket, az anyagok minôségét és a stílust alárendelték a használhatóságnak. A pályalemez nagy részét a régi roncsokból építették újjá – a többi lebombázott darabjaiból (érthetô módon), s hagyták évtizedekig a helyén (érthetetlen módon) –, hogy elsô gyógyultként a Szabadság híd közvetítsen Pest és Buda között. — De most nem így lesz! – lelkendezett magában K. Roy, s kedvtelve olvasta a részleteket, miszerint a híd további várhatóan túlterhelt éveiben már nem szenvedi saját súlyának tartását is, hanem a modernitás briliáns technológiájának köszönhetôen felszabadul a túlságos öncipelés kötelezettsége alól. Különösen nagy szerencsének vette, hogy Munkácson megtalálták az öntöttvas díszek 1896-os öntôformáját, melynek segítségével visszaállítják a korlátot eredeti állapotába. K. egy idô után teljesen átadta magát a kandeláberek, segéd-kereszttartók, vascsipkék tanulmányozásának (finom kikép-Szabadságon szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László 8 BUDAPEST 2008 október