Budapest, 2008. (31. évfolyam)
9. szám szeptember - Jolsvai András: Visszajáró LIV.
hogy a korábbi munkahely elvesztésével kicsúszik a talaj a lábuk alól. Ezen a területen 2005-ben zárult le az egyesület elsô sikeres programja, amelynek keretében 30 nônek nyújtottak olyan szakmai képesítést, amellyel szinte azonnal el is tudtak helyezkedni a szolgáltatásokban vagy a szociális ellátásban. A tavalyi évben még nagyobb fába vágták fejszéjüket. Az Angyalföldi Szociális Egyesület átvette a XIII. kerületi Szociális Foglalkoztató teljes létszámát és tevékenységi körének folytatását. A fogyatékkal élôk idôközben kialakított új foglalkoztatóját dr. Tóth József polgármester adta át az egyesü letnek. A közel 350 m2 -es, akadálymentesí tett, európai uniós szabvány szerint épült, új, korszerû bútorzattal felszerelt foglalkoztató mûködtetésével önkormányzati feladatot vállaltak magukra, és éppen egy éve sikerrel szerezték meg a megváltozott munkaképességûek foglalkoztatására érvényes, kiemelt akkreditációt. Az összesen öt telephelyen dolgozó, megváltozott munkaképességû emberek többsége eddig járadék nélkül próbált megélni, de mostani jövedelmük már valódi létbiztonságot nyújt. A hosszú távú mûködés garanciájaként az egyesület megszerezte a megváltozott munkaképességûeket foglalkoztató „védett szervezet” minôsítést. A problémák korai felismerése, az orvoslás közös keresése az Angyalföldi Szociális Egyesület sikerének, népszerûségének titka, amiért jó ebben a közösségben dolgozni. ● Ma a Párkány utcába fogunk visszajárni. Ünnepi alkalomból tesszük ezt, egy negyvenesztendôs évfordulót ünnepelve. Tudniillik éppen negyven évvel ezelôtt jártam legelôször ott (mondjuk úgy, hogy akkor mentem végig rajta elsô alkalommal), amikor bekerültem az Acélöntô és Csôgyár futballcsapatába. Negyven év, gondolják el! Magam is még csak elemista voltam négy évtizede (és tessék, mi lett belôlem!), de akik akkor születtek, nos, már azok is... éppen most ünneplik a születésnapjukat. (Kívánjunk hát nekik ebbôl az alkalomból sok boldogságot, ahogy illik.) Egyszóval ez már komoly idô, érdemes egy emléksétát szentelnünk neki. Indulásként menjünk vissza lélekben négy évtizedet. A Váci úti csôgyár sosem volt sportnagyhatalom, igaz, voltak elsô osztályú evezôsei, meg talán másodosztályú sakkozói, de a futballcsapata, az bizony ott szerénykedett a budapesti harmadosztályban, ami az ötödik grádicsát jelentette akkor a honi labdarúgásnak. Ezen a szinten már az amatôrnél is amatôrebb volt mindenki, lepusztult, ócska csukákban és agyonmosott, foszló dresszekben játszottunk (kék-piros volt a színünk egyébként, ahogy Angyalföldön illik is – de ez persze csak az eredeti színünk volt, a mezeink már csak mosásszürkék voltak egytôl egyig). Nem volt se pályánk, se öltözônk, azokat is csak béreltük, mégpedig az egyiket a Dagály utca oldalában (ez voltaképp az Erdért földes edzôpályája volt, most éppen lakóparkot építenek rajta), a másikat az Esztergomi utcában (ez pedig az egyik gyár oldalirányú munkásöltözôje volt, fáradt, alagsori munkásöltözô, olajfestett oldalakkal és rózsátlanított zuhanyozóval, melyben örökké szivárgott a víz valahonnan). Az öltözô és a pálya között negyedórányi gyalogtávolság adódott, ezt minden meccs és edzés elôtt és után megtettük, csoportosan, közepes feltûnést keltve a környéken. A feltûnés pedig azért volt csak közepes (el tudják képzelni, ugye, hogy fest egy blaszhármas focicsapat, cserékkel, kompletten, egy közepesen esôs mérkôzés után?!), mert mentünkben-jöttünkben a Dagály utcáig alig találkoztunk emberrel. Embertelen egy környék volt még ez akkor. Az egész vidék, szinte a Duna-partig, ipari táj volt nagyon, a környékbeli gyárak lerakatai, üzemei, kiszolgálórészei, raktárai alkották. Volt persze egy-két rejtélyes ház is erre, különös, és néhol kideríthetetlen viszonyban a mondott gyárakkal. Ráadásul a vasút is komoly lehetôséghez jutott, hajdan erre haladt az esztergomi vonat (innen a vonatkozó utcanév meg a nemrégiben szépen felújított állomásépület), az én idômben már csak tehervagonok tolatódtak erre, meg persze a szürke mukik, nagy zászlólengetô csinnadrattával. Mindenesetre széles sáv maradt a vasútnak az utcák, házak és raktárak között. Ez a terület csak nemrégiben tûnt el végleg, sôt, szigorúan véve még nem is: a Dagály utcai torkolatnál, aki akarja, ma is fölfedezheti. Az, hogy én elcsámborogtam annak idején a mai Párkány utca felé, voltaképpen a vasútnak volt köszönhetô. Csapattársaim jobbára a sínek között bóklászva tették meg az utat (tényleg arra volt a legrövidebb), de én valahogy nem szerettem ott (van valami félelmes abban, sétálni a sínek között, mintha az ember be akarná fejezni...), ezért aztán kerültem, így kerültem (szójáték, nem pedig szóismétlés, csak mondom) a Párkány utca felé. Amely azonban, nem gyôzöm hangsúlyozni, csak földrajzilag hasonlított a maira. Akkor most térjünk vissza a mába. Ám mielôtt elindulunk újra, negyven év után, 35 BUDAPEST 2008 szeptember Visszajáró LIV. Jolsvai András
