Budapest, 2008. (31. évfolyam)
9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: Drótnyúzó
hosszú karácsonyi boazuhatagot, amivel tán még a Nagy Falat végigérni sem lenne túl nagy falat. De ez még mind semmi ahhoz az óceánnyi úthoz képest, amit a boák, lametták, csengettyûk, üveggömbök, festett gyöngyök, feslett hóemberek satöbbik bejárnak, amikor hajóra szállnak, és december közeledtével deszkabálák mélyén cserélnek hazát és hasznot, amitôl a csordáslôrincek homloka is azon nyomban gyöngyözni kezd. Mert e termékek megérkezvén a Teleki térre, hatalmas érdeklôdô tábort vonzanak. Nem mintha a két faluval keletebbrôl származó, elsô látásra klasszikus dísznek álcázott, üveggömbbe integrált digitális fotókeret nem lenne kelendô – nyolc megabájtnyi alapmemóriája ötven-hatvan fotó tárolására, egyben váltogatós, zenei aláfestéssel kísért megjelenítésre, valamint szerény hosszúságú slide-show levetítésére alkalmas –, de a nagy tömegek a fenyôfára akasztott mobil-fényképtartóval szemben elônyben részesítik a hallgatag és fôleg olcsó tradicionális díszeket. Ezzel az érvvel pedig nehéz szembeszállni. A jó Lôrinc hiába válogat már tavasz szal a spanyol, az olasz és persze a magyar alapanyagok között – bizalmasan: a spanyol és az olasz anyag rém sprôd, a magyar meg mintha kissé túl lágynak bizonyulna –, és hiába tért át a többszínû, szôrû boák gyártására, erre kizárólag a biológusok kaphatták fel a fejüket, mert sajnos a kisker és nagyker vásárlóközönséget kizárólag az erôsen lejtôs keleties árfekvés érdekli. Amit még annak tudatában is nehéz megemésztenie egy hazai dróthúzó- és karácsonyfadísz-készítô mesternek, hogy miközben a Kelet vált a világ legnagyobb karácsonyfadísz-exportôrévé, mindezek miatt vagy éppen ezek kedvéért a tömegek kezdik átvenni a Merry Christmast meg a pulykakultuszt, hatalmas fenyôfákat díszítenek, s aznap estére kissé háttérbe szorulni hagyják a szecsuáni csirkét. Csordás Lôrinc megint elkalandozik a dicsôséges múltban, felidézi, amikor édesapja feltalálta a fém szaloncukor-akasztót, és forradalmasította a karácsonyfa-díszítést, amivel milliók szabadultak meg a cérnakötözés gyötrelmeitôl, s szerzett biztosan gyártandó terméket magának hosz szú évtizedekre. Akkoriban még tisztelték a klasszikusokat, és elképzelhetetlen volt az angyalhaj mûanyagból meg az üveg ha tású gömb, és nem fordulhatott elô, hogy a doboz alján, még mielôtt bárki érintette volna ôket, a lepergô aranyporban csatakoskodó, tört szárnyú angyalkák feküdtek volna; igaz, a Stille Nacht sem törékeny cd-lemezrôl szólt, hanem élô zenészek játszották a jelentôsebb helyeken. Aztán Lôrinc eltûnik a pincelabirintus mélyén a csúcs-osztályon – azt ugyan nem ô készíti, de nincs karácsony anélkül, ugyebár –, kezében fontos pakkal tér vissza, s a jövôre nézve gondos elôadást tart: – A csomagolás nagyon fontos. Hogy néz az ki, hogy megveszi a vásárló, és máris hibás az áru. Én nem dobozolom még a boát sem, mint a külföldi exportôrök. Kezdetben próbáltam utánozni a németeket, de hamarosan visszaálltam a klasszikus módszerre, a függesztésre. Tíz boa per akasztó az a mennyiség, ami kibírja sérülés nélkül. Ha valaki megveszi, annak otthon hasonlóképpen kell eljárnia, akár egy nadrágakasztó is megteszi, szépen, meghagyva az esését, nejlont húzunk rá, és eláll a következô évre. De megszívlelni nincs túl sok idô, csöngetnek. Kefeárus érkezik, napokkal ezelôtt egyeztettek a találkáról, sürgôsen kellene neki a nyúzott drót, kilóra vagy méterre, mindenesetre rövid határidôre, majd gyorsan megegyeznek. Lôrinc másnap kezdi a munkát, bekapcsolja közben a rádiót, meghallgatja a kánikuláról szóló idôjárás-jelentést, és elnézôen mosolyog a bajsza alatt. ● 29 BUDAPEST 2008 szeptember Hiába tért át a többszínû boák gyártására Tíz méter drótból csinál akár tizenkettôt
