Budapest, 2008. (31. évfolyam)
9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: Drótnyúzó
Csordás Lôrinc dróthúzó és karácsonyfadísz-készítô az örök tél birodalmában múlatja az idôt. Pincemûhelyében mesterséges jégcsapok, deresített üveggömbök, nevesített csipeszgyertyák és unalmas szaloncukor-akasztók bújnak meg több száz méter hidegen csillogó boa hallgatag és homályos árnyékában, miközben odakint tombol a nyár, hervad az ôsz, vagy éppen új életet pattant a tavasz. Csordás Lôrincet azonban mindez nem hatja meg. Vagy nagyon is: rendületlenül lapítja tovább a drótot nulla háromig, de ha kell, képes elmenni akár tizenegy századig is – átmérôben. Mindezt hidegen mûveli, befogja az orsót, s nincs kegyelem; a gép felpörög, Lôrinc pedig némiképpen alkalmazkodva a fizika rideg törvényszerûségeihez, tíz méter drótból csinál akár tizenkettôt. Általában évszaktól és üzletmenettôl függetlenül barátságosan mosolyog, és kedvtelve néz végig „tiszta udvar, rendes ház” mûhelyén, a különösen kedvére való látogatót beülteti a fônöki íróasztal mögé, bekapcsolja neki így nyárvíz idején a hôsugárzót, s miután lehúzza a faxról az elmúlt napok leveleit, és meghallgatja az üzenetrögzítôt, mesélésbe kezd. – Apám harmincnyolcban kezdte az ipart a Fóti úti mûhelyében. Eleinte mosogatószivacsokat gyártott. Késôbb beköltözött a városba, és az Izabella téren, a színház szomszédságában folytatta, zongora- és gitárhúrokkal, majd beszállítója lett a Miskolci Vasgyárnak, ahol drótjaiból füzetkapcsot készítettek nagy tételben. Gyerekkoromban naphosszat néztem, hogyan pörögnek a spulnik, anyám feladata volt, hogy felfuttassa a szálat a gépre. Apám a csengôt még vasból csinálta, csilingelt is szépen, de késôbb betörtek a színek, és a szakma átváltott az alumíniumra. Azt már bátran lehetett festeni, a hangja viszont elég hitványan szól. De foglalkozott más egyébbel is; autókhoz készített gyertyakefét, antilop cipôhöz pucolót, sôt, a Csepel Autónak is dolgozott: a Mercedesek olajszûrôjéhez nála rendelték a szitát. Valójában melléküzemágnak tartotta a karácsonyi díszek gyártását, vasesztergályosnak tanult, márpedig az kötelez. Én hetvenben kezdtem az önálló üzletet tíz év vasazás után, és hetvenháromban már ezüstöt húztam az Óra-Ékszernek, dolgoztam a Hermesnek, a Háziipari Szövetkezetnek és a többi nagy cégnek. Négy emberem volt, csak januárban álltunk le pár hétre, azután kezdtük a felkészülést a következô télre. Legelôször kimeszeltünk, hogy jó érzéssel dolgozzunk a mûhelyben, rendet raktunk, megolajoztuk a gépeket, anyagot hoztam. Ma már túl nagy a rend idelenn, egymagam vagyok – ha minden jól megy. Persze nem minden megy jól, és már évek óta nem. A dróton nem múlna – és persze Lôrincen sem –, de mindketten bizonyos határig nyújtózhatnak csak, melynek miértje távolabbi tájakon keresendô. A westernitás mintha easternitásba látszana átcsapni, és pillanatnyilag Kelet és Nyugat birkózása foglalkoztatja a kedélyeket. Kelet ugyanis mintha törleszteni készülne Nyugat pökhendi magabiztosságáért, mivel azt hitte, ô találta fel a puskaport. Ugyanis a Keletnek a Nyugat számára legújabbnak tûnô találmánya a kisember kiszolgálása még kisebb emberek dolgoztatásával. Többek között a nagyüzemi dróthúzással, miután szorgos piros- meg aranyfestôk meg ezüstözôk, vágók, fûzôk és ki tudja, még kicsodák applikálnak össze olyan 28 BUDAPEST 2008 szeptember A dróton nem múlna Tíz boa per akasztó... Drótnyúzó szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Él egy ember a hatodik kerületben, aki nyáron is a Karácsonyra készül. Sôt, gondosan ügyel rá, hogy az ünnep fénye csöppet se hunyorodjon majd, és a legutolsó dísz is rendelkezésre álljon, ha eljön a pillanat. Persze jócskán elôre dolgozott, de azért nyáron is szinte naponta betér mûhelyébe, akármilyen kánikula szakad a belvárosra, mert bármikor beeshet egy-egy kefegyártó vagy egy cimbalmos, hogy húroztatnának. Ki ezt, ki azt.
