Budapest, 2008. (31. évfolyam)

9. szám szeptember - Holló Szilvia Andrea: Helytörténeti egypercesek

Verrasztó Gábor felfedezô útra indult... no nem éppen távoli tájakra, csak ide a szom­szédba, a Pasarét meg a Rózsadomb kies ut­cáiba. Egy budai alapítvány meg úgy gon­dolta, hogy a II. kerület napjára összegyûjti a helytörténész azon írásait, melyeket e mára életformává vált felfedezô körutak inspirál­tak, s mindezt egy formás kis kötetben köz­kinccsé teszi. Így született meg A molnár, aki Lipót volt címû kiadvány, melyet aztán ôszin­te szeretettel, egy kis frissítô mellett, a Mille­nárison mutattak be a nagyérdemûnek. Könyvrôl nemigen beszélhetünk, inkább füzet ez, vékonyka, kis helyen elférô. Éppen arra ingerli az embert, hogy egy hanyag mozdulattal zsebre vágja, vagy a táskájába csúsztassa, aztán néha bele-belepillantson munkába jövet-menet a fasori villamoson, vagy a Pasaréti tér felé robogó buszon. Majd – hátrahagyva a BKV járatait – gya­logszerrel nekivágjon a Pasaréti útnak, be­forduljon a mellékutcákba, meg-megálljon a házak elôtt, azzal a jólesô érzéssel, hogy most már van ám egy kis könyve, amiben nyúlfarknyi történetek olvashatók az eddig oly titokzatosnak tûnô, kert mélyén meg­búvó villákról, s egykori lakóikról. Verrasztó Gábor egy kellemes, könnyed és egyáltalán nem könnyû mûfaj képvi­selôje, a helytörténeti egyperceseké. Írá­sai rövidek, feszesek, tartalmasak, felvil­lantanak valamit a házakkal összefonódó, a falak mögöttük rejlô emberi sorsokból. A 69 oldalra 32 írás került, mindez sok-sok archív és aktuális fotóval illusztrálva. A kö­tetet Konrád György elôszava nyitja – A megelevenített otthon –, az ajánlás érzé­keny, ismeretgazdag miniatûröket ígér. A válogatás alapja kettôs volt. Elôször a Pasaréti utat és mellékutcáit ismerhetjük meg alaposabban az írások tükrében, eljutunk az Olasz fasortól (ami menetközben elôttünk változtat nevet, s lesz Szilágyi Erzsébetté) az építészetileg félbehagyott Pasaréti térre. A szerzô sorra veszi azokat a zöldellô kertek mélyén megbúvó csöndes, fenséges hallga­tásba burkolózó villákat, melyekben hajdani költôfejedelmek, színészóriások, zseniális fel­tálalók, aranykezû szobrászmûvészek élték hétköznapjaikat. Németh László tól Pátzay Pálig, a kertben pihengetô Jávor Pál tól az éppen kutyát sétáltató Várkonyi Zoltán ig sorra elevenednek meg a kötet lapjain a kör­nyék egykori lakói. Az író házaspár, Szo ­botka Tibor és Szabó Magda mellett még regényhôssé vált házvezetônôjük is kap Verrasztótól egy írást. Talán ez a kis kötet is segíthet abban, hogy ne halványuljon el teljesen a halk szavú Pinczési Judit emlé ­ke. A fiatalon elhunyt költônôt hajdan jól ismerték arról a szokásáról, hogy a legke­ményebb téli estéken is magányosan rótta kedves utcáit gondolataiba mélyedve. Vagy ott van Kókai Rezsô, a méltatlanul elfeledett kiváló zenetudós a Torockó utcából. Mellette lakott „társbérletben” a sütôporos Váncza József, a remek grafikus, az elsô kör alakú bélyeg tervezôje. 1956 márciusában javasolta a Postának e formabontó megoldást, amit az illetékesek megköszöntek, de a kivitelezé­sét túl macerásnak találták. Váncza néhány hét múlva elhunyt, a kör alakú bélyeg ter­ve az asztalfiókba került. Hogy azért még­se maradjon a magyar nép „körtelenül”, a fasorban megépült Budapest körszállóval díszítették éveken át a bélyegeket. Bródy Sándor is feltûnik az egyik történetben, de most nem valamelyik írása okán, hanem mint a régi lóváltó állomás, a Marczibányi téri „háromarcú ház” bérlôje. A kötet másik felében aztán kószálha­tunk a Duna-parton, a Lukács fürdônél. A helyes útról azonban nem tanácsos letérni, mert még úgy járhatunk, mint az egyszeri kecske, aki alatt békés legelgetés közben megnyílt a föld, s így vált belôle a Pálvöl­gyi barlang névtelen felfedezôje. Ahogy peregnek a lapok, már nemcsak térben, hanem idôben is egyre távolabb ka­landozunk. A 18. században alapított Széna téri ragályházat például senki ne keresse, mert annak helyén ma már csak a buszpá­lyaudvart találja. A pestisgyanúsak számára épített, s ezért igen rossz emlékû veszteglôt ugyanúgy elbontották, mint azzal szemközt a Margit körúti gyûjtôfogházat. A könyv lapjain széjjeloszlik egy városi legenda: a városképet éveken át bántó ronda felvonu­lási épület a téren és mellette az ôrtoronyra hajazó lift már a fegyház megszûnte után létesült, a metróépítôknek. Pedig ormótlan külseje miatt teljesen hihetô volt, hogy vala­ha a fegyházhoz tartozott. A közeli Trombi­tás kertben is elnémult már a víg muzsika­szó – pedig az még akkor is szólt, amikor a népek barátsága jegyében (és az ellenség megtévesztésére?) a patinás név ideiglenesen Szófiára változott. 1968-ban aztán a vezetô­ség megadta magát a népakaratnak, és újra visszatért a cégtáblára a Trombitás. A Statisztikai Hivatallal szemközti mo­dern bérház felszereltsége, teljes körû szol­gáltatásai leginkább egy mai luxus társashá­zéra hasonlítanak, csak talán az úszómedence hiányzott belôle. A sors iróniája, hogy az építtetô Mailáth gróf, aki összes vagyonát beleölte az épületbe, végül szegényházban halt meg. A közeli Átrium mozi is megelôz­te saját korát, a kényelmet légkondicionálás szolgálta, 1600 kis kerek lyukon át cserélô­dött a levegô. A mennyezeti égboltnyíláson át látszódtak a csillagok. Mindezt a csodát nem kisebb mûvész tervezte, mint Kozma Lajos. És vajon hányan tudják az egykori és jelenlegi növendékeken kívül, hogy a Baár-Madas Gimnázium egy pesti polgár, Baár János és egy földbirtokos, Madas Károly emlékét ôrzi? Külön-külön létesített alapít­ványukban ugyanis mindketten azt szabták feltételül, hogy a leendô tanintézet vegye fel a nevüket. Verrasztó Gábor a szobrok törté­nete felett sem siklik át, legyen az ábrázolt alak valós személy, mint Wallenberg , vagy a képzelet szülötte, mint a cseppet sem szo­morkodó kislány, a Bánatos Ébredés. Nem sorolom fel mind a 32 helyszínt, pe­dig jócskán lenne mit, azonban még tartozom egy válasszal. Ki is volt Lipót, a molnár? Igen, talán illett volna ezzel kezdenem, hiszen a kötetben is ez az elsô történet. Szóval, egy­szer volt, hol nem volt egy Göbl Lipót nevû molnár, aki az 1820-as években a Buda hatá­rához tartozó völgylapályon tornácos fogadót épített, mely ma is áll a Páfrány utcában... de a folytatást inkább tessék elolvasni! Verrasztó Gábor újságíró a történelem iránti rajongását helytörténész édesapjától örökölte. Városi felfedezô körútjait rendü­letlenül folytatja, találkozhatunk vele levél­tárak mélyén, könyvtárakban búvárkodva. Azon se csodálkozzunk, ha különbözô lapok hasábjain olvashatjuk élvezetes, a lombok alatti sétára csábító írásait. Mindeközben egy percig sem érezzük, hogy ez a világot kerekes székébôl szemlélô fiatalember fel­nôtt fejjel, néhány éve költözött a Pasarét­re, mert ilyen kedves történeteket csak egy vérbeli lokálpatrióta írhat! ● Verrasztó Gábor: A molnár, aki Lipót volt. Budai históriák. Budapest, 2008. 69 p. Budai Liberális Klub Alapítvány 21 BUDAPEST 2008 szeptember Helytörténeti egypercesek Holló Szilvia Andrea

Next

/
Thumbnails
Contents