Budapest, 2008. (31. évfolyam)
1. szám január - Kirschner Péter: Öt esztendő nagy idő!
A Szarvas tér környékén járók többsége messzirôl csodálkozik rá a Vár tövében álló meseházra, Virág Benedek hajdani lakhelyének túlélô tôszomszédjára. Korábban számos társa állt itt, az „igazi” Tabánban, amelynek mára csak nyomai maradtak. Télvíz idején az udvar is csendes, ide is kevesebben tévednek be. A bolthajtásos pince akkor élénkül meg, amikor a Tabán Társaság tartja összejöveteleit. Jankóné Pajor Ildikónak, aki megálmodta és létrehozta a Tabán Múzeumot, messzire szállnak a gondolatai. Az üresen álló épületszárnyba kerámia- vagy üvegmûvészeti gyûjteményt, kiállítótermet, kávéházat álmodik. A régi fényképek, dokumentumok, használati tárgyak, bútorok már bôven megtöltötték a Várkerület önkormányzata biztosította teret. A tagok pedig mindig találnak újabb kiállítanivalót a padláson, a szekrények mélyén. Az új múzeum ötletét is az adta, hogy a régi tabáni mesterségek némelyikének még eleven az emléke. Sajátos világ volt ez a terület a Duna és a Várhegy között. Éltek itt kovácsok, tímárok, fazekasok, kékfestôk, kapások, szôlômunkások. A kékfestôk valódi különlegességnek számítottak. Akik még látták ôket dolgozni, arra emlékeznek, hogy az Ördögárokban ömlött le az öblítôvizük a Dunába. A leghíresebbek persze a kisvendéglôk, kocsmák voltak, amelyekbôl kihallatszott a sramlizene. Minden mesterségnek, nációnak megvolt a törzshelye, de sokan messzirôl is eljöttek a jó hangulatért. A Tabán népessége nem csak foglalkozására nézve volt sokszínû. Éltek itt egymás mellett, többnyire békében, görögök, szerbek, zsidók, svábok, cigányok, magyarok, de még olaszok is. Soknemzetiségû, de egyszívû társaság. Egy ilyen városnegyed kallódó emlékei múzeumért kiáltottak. Jankóné Pajor Ildikó személyében pedig megtalálták azt, aki tudása, szakértelme mellé lokálpatrióta szívét is beleadta a munkába. Amikor 2002 tavaszán megnyitották az elsô kiállítást, már erôs volt benne az elhatározás, hogy nem akar egy újabb üresen kongó, halott gyûjteményt. A megnyitó közönsége is hozzásegítette ahhoz, hogy itt élet legyen, mert mindenki felfedezte a falakon múltjának egy-egy darabját. Vissza-visszatértek, és elkezdtek mesélni az életükrôl, családjukról, az elfelejtett mesterségekrôl. A történeteket Pajor Ildikó szorgalmasan bejegyezte a „tabáni mátrikulába”. Fél év sem telt el, már sokakban érett a Tabán Társaság megalakításának gondolata. Az embereknek szükségük van olyan közösségre, amelyben otthon érzik magukat, együtt indulhatnak szellemi kalandokra. − Csupán részt kellett vállalniuk közös múltunk kutatásában, Virág Benedek szellemi örökségének ápolásában – mondja Pajor Ildikó – Nem tudtam olyat kérni, amit ne csináltak volna meg határtalan lelkesedéssel és örömmel. Vállalták az elôadásokat, a kutatást, a szervezést, a levelezést. Cserébe nem kínáltunk mást, mint barátságos összejövetelek lehetôségét, múltjuk megismerését. Volt, aki a régi konyhából hozott el néhány kedves tárgyat, majd szellemes elôadásban idézte fel az egykori tabáni családok mindennapjait a háztartástól a gyermeknevelésig. Családi hagyatékból került elô, s a társaság restaurátor tagjának kezében újult meg az egyik híres vendéglô, a Háromcsôrû Kacsa cserépfigurája, a gyûjtemény egyik Öt esztendô nagy idô! szöveg: Kirschner Péter, fotó: Sebestyén László Öt esztendô. Azok a civil szervezetek, amelyek ennyi idô után sem tudnak biztos fedelet a fejük felett, hosszúnak érezhetik. A Tabán Társaság e tekintetben a szerencsések közé tartozik. Elôbb volt meg a barátságos múzeum, ahol mindenki otthon érezhette magát, mint maga az egyesület. A hely szelleme adta a biztatást a közösség hivatalos megalakulásához. 36 BUDAPEST 2008 január CIVILIÁDA
