Budapest, 2008. (31. évfolyam)
1. szám január - N. Kósa Judit: Nyolcvanötödik éve a nép
A „kispublicista” megnevezést tartja önmagára nézvést a legtalálóbbnak az ország leghíresebb olvasóilevél-írója, Del Medico Imre. És ha túlzottan szerénynek vélnénk is e meghatározást, mindenképp a tömör mûfajok iránti vonzódásra utal, hogy Életem (egy mai polgár vallomása) címû önéletírását is mindössze 123 oldalon jelentette meg a Fekete Sas kiadó. Pedig akinek szerencséje van személyesen is ismerni Del Medico Imrét, az pontosan tudja, hogy rendkívül széles körû tudását csodás mesélôkedv teszi még lenyûgözôbbé. Felvillanyozó pontossággal idézi fel a múltat, szelíd iróniával anekdotázik, és még ha a mese apropója tulajdonképpen nem más is, mint egy kvázi helyreigazítás, az embert megelégedéssel tölti el, hogy ôt, lám, olvassa Del Medico! Hogy mindebbôl az élettapasztalatból mi fért be ebbe a karcsú kis kötetbe? A nagy egész vázlata, mondjuk így. Néhány ecsetvonás, amelybôl mégis tengernyi izgalmas részletet, köz- és várostörténeti adalékot olvashat ki az érdeklôdô. Különösképp az elsô fejezetbôl, amelyben családjának történetét, gyermekkorának eseményeit eleveníti föl a szerzô. Hiszen gondoljunk csak bele: egy nála „nagypublicistább” szerzô már abból egész regényt kanyarítana, hogyan vált az író „másodgenerációs leégetté”; s még csak nem is kéne túl színes festékekkel pingálnia a hajdani Del Medico szalámigyár, az Ady-rajongó édesanya vagy épp a Ferenc József fel mulatságos párbeszéd be keveredô nagyanya egybefonódó történeteinek vásznát. Budapest szerelmesei pedig alighanem sokat idézett forrásként fogják használni a Bécsi utcai Del Medico panzió leírását, amelybôl pontosan megtudható, hogyan mûködött Pest egyik legmegbízhatóbb családi szállása, milyenek voltak a szobák, hogyan folyt az étkeztetés, miként lehetett telefonálni, ruhát tisztíttatni, s persze hogy mi volt a fizetés rendje. Páratlan kincsesbánya az életmód kutatói számára. Mindezt persze át- és átszövi a történelem. Sokak mellett Zsolt Béla , Tristan Tza ra és Pacelli bíboros fordul meg a családi panzió falai között, kitör a háború, jönnek diplomaták és árulók, végigkövetjük az ostromot, aztán beleshetünk a felszabadulás utáni kisajátítások bozótharcába, s végül, persze, az államosításba. Hôsünk tanul, külügyi karriert kezd, majd dolgozna, ha engednék, és közben Heine-Medin kórt kap – de Del Medico Imre errôl is azzal a megragadó optimizmussal beszél, amely mindvégig ott bujkál a sorok között. Belesünk a negyvenes évek végi Szovjetunió világába, megtudjuk, mennyi volt Szekfû Gyula nagyköveti fizetése (irtóztató összeg), amikor pedig leírja, milyen állásokhoz jutott végül az ötvenes években, pontos képet kapunk a Rákosi-diktatúra félelmetes és közben mégis ôrjítôen kisszerû hétköznapjairól. „Ha valaki megkérdezné, hogy hogyan is értem meg, éltem végig azt a két hetet, talán azt mondhatnám, hogy akkor én voltam a nép! Még sohasem voltam a nép” – mondja tôle szokatlan költôiséggel Del Medico Imre ’56 leírásakor, és az ember pontosan érti, hogy akkor valóban ô volt a nép. Olyannyira, hogy még lôttek is rá a Földmûvelésügyi Minisztérium elôtt. De hát hamar kiderül, hogy elôbb is, késôbb is mindvégig ô volt a nép. Aki „népnevelési célzattal” nem kapta meg az ôt érdeklô könyvet a könyvtárban, aki albérletrôl albérletre vándorolt édesanyjával, s olykor tízgyerekes családokkal osztozott a fürdôszobán, aki végül egy hivatalban élt tíz éven át, s akinek voltak méltatlan és bölcs fônökei, szeretetre méltó és feledni való munkatársai, de aki mindig annak rendje és módja szerint elvégezte a munkáját. A ma már tagadhatatlan országos ismertséget azonban azoknak a kispublicisztikáknak köszönheti, amelyek évtizedek óta olvashatók a lapok olvasói oldalain. Ezt az óvó figyelmet, töretlen jobbító szándékot ismerte el novemberben Budapestért Díjjal Budapest. A könyvbôl pedig az is megtudható, hogyan kezdôdött e szenvedély. Nos, az elsô olvasói levelét akkor írta, amikor meglátta, hogy egy fát fojtogatón körbeaszfaltoztak az Alagút krisztinavárosi oldalán. Gyôzött: az aszfaltot hamarosan feltörték. ● 37 BUDAPEST 2008 január Nyolcvanötödik éve a nép N. Kósa Judit legkedvesebb tárgya. (Bár magukat a vendéglôket is helyre lehetne állítani! – tehetnénk mindehhez hozzá, ha Krúdy Gyula sorait olvassuk egykori kedves helyérôl, a közeli szomszéd Mélypincérôl.) Az elôadásokból, az összegyûjtött emlékekbôl indult útjára a Tabáni Füzetek sorozata, amelybôl már négyet lapozgathatnak a társaság tagjai és a gyûjtemény látogatói. Van olyan hagyomány is, amelyet sikerült életre kelteni. Idén másodszor rendezték meg a Tabáni Regattát, a régi vízi élet nosztalgikus emlékeként. A szervezôk abban bíznak, hogy egyszer ez a program is bekerül majd a nemzetközi versenynaptárba. És talán a fiatalabb korosztályok érdeklôdését is felkelti a városrész s múltja iránt. ● fotó: Sebestyén László
