Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Csontó Sándor: Szobrászok, sorsok, emlékművek. Szereposztás az emlékműszobrászatban
Budapest köztereit és parkjait nagy számban díszítik szobrok, emlékmûvek és díszkutak. Persze ezt nem azért említjük, mintha a mennyiséggel és a minôséggel is elégedettek volnánk. Elég, ha csak a napjainkban zajló szoborállítási és bontási anomáliákra gondolunk. A 19. század második harmadában és még a századforduló utáni években is erôs volt a historizáló eklektika igénye az emlékmûszobrászatban, és képfaragóink igyekeztek megfelelni a társadalmi és mûvészeti kívánalmaknak. E stílus két nagy felkészültségû és jelentôs alakja a százötven esztendôvel ezelôtt született Fadrusz János (1858-1903) és Zala György (1858-1937). Az idôk folyamán készült alkotások – amelyek az adott szellemi közösség véleményét, ízlését is tükrözik –, a fôváros arculatának meghatározó elemei lettek, testébe beépültek, azzal együtt fejlôdtek. Megítélésüknél, értékelésüknél figyelembe kell venni a korképbe illeszkedést, az alkotói szándékot és a megrendelôi elvárásokat. Fadrusz János sajnálatosan rövid alkotói pályája alatt néhány kitüntetett magyar város emlékmûtervezôje és kivitelezôje volt. Alkotásai a kor külsôségekben kimerülô, színpadias emlékmûveivel ellentétben monumentálisan egyszerûek. Bécsi akadémiai tanulmányainak befejezésekor egy feszületet készített vizsgamunkaként. Modell hiányában saját magát kötöztette keresztre, és az errôl készített fényképek alapján dolgozott. „Apám szöllôkapás, anyám szatócsasszony. Mindketten szegények. Jómagam már többre vittem. Voltam Pozsonyban lakatosinas, meg lakatos legény. Jártam több helyütt. Voltam Prágában úszómester, fafaragó Zay-Ugrócon, Bécsben szobrászsegéd – és leszek valamikor magyar mûvész, ha megsegít az Isten, és olyant csinálok, amivel Budapestre is bekukkanhatok.” Ezt nyilatkozta szerényen, miután évtizednyi hiábavaló próbálkozás és nélkülözés után, 1892-ben Krisztusával megnyerte az Országos Képzômûvészeti Társulat ezerforintos nagydíját. A mûrôl több bronzmásolat készült, a Magyar Nemzeti Galéria és a szegedi Móra Ferenc Múzeum is ôrzi egy-egy példányát. Késôbb a mûvész síremlékére is ezt állították a Kerepesi temetôben. Fadrusz elsô nagy köztéri alkotása a szülôvárosának, Pozsonynak szánt Mária Terézia-szobor volt. Tömör kompozíciója, virtuóz részletei mellett a lóra ültetett királynô fennkölt szépsége ragadta meg a szemlélôt. Lyka Károly ezt írta a mûrôl: „Az elsô magyar szobor, melyben van epikai erô és nagyság.” Nem sokáig csodál hatták, mert az emlékmûvet 1921. október 26-27-én csehszlovák legionáriusok és civilek módszeresen szétzúzták, amit a rendôrség tétlenül szemlélt. Fadrusz két alkalommal is dolgozott a budavári palota díszítésén. Elôször 1897-ben faragott carrarai márványból két, egymással szemben álló, másfélszeres életnagyságot meghaladó tehertartó Atlaszt. Ô mintázta 1901–1902-ben a négy hatalmas méretû kapuôrzô oroszlánt, amelyekbôl kettô éppen harapásra készülve a kapun belül áll. Fô mûvének – a magyar emlékmûszobrászat legsikerültebb alkotásának – a kolozsvári Szent Mihály templom elôtt álló Mátyás király szobrot tekintjük. A méltóságteljes és hatalmat sugárzó, lovon ülô fôalak és a mozgalmas mellékalakok monumentalitását naturalista természetesség és valószerûség oldja. A szobrot 1902-ben avatták fel, miután makettjét az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjjal jutalmazták. Utolsó munkájában is megmutatkozott realizmusa és ôsereje. A Budapesti Szobrászok, sorsok, emlékmûvek Szereposztás az emlékmûszobrászatban szöveg és fotó: Csontó Sándor 34 BUDAPEST 2008 augusztus Fadrusz János Mátyás-emlékmûve (1895-1902) Kolozsvár fôterén Fadrusz János: Toldi Miklós a farkasokkal, a BBTE bronz versenydíja, 1903 (MNG)
